Már több mint egy éve hogy útra keltem Bajorországba. Igazi évfordulója idén nem is lehetett, ugyanis tavaly szökőév volt és én pont február 29-én keltem útra. Kalandos kis utam volt odafelé, először társaságban, majd tök egyedül szeltem a német autópályát, eltévedtem a sötétben, mert rossz útra küldtek, bolyongtam a ködben a szerpentineken, hamarosan kifogyó benzinnel. 1200km, 14 óra vezetés és iszonyú kimerültség árán megérkeztem. Másnap munkába kellett volna állnom, de voltak olyan rendesek, hogy adtak egy nap haladékot regenerálódni, a rázós út miatt. Beszereztem amit kellett, ismerkedtem a környékkel, az idő szép volt, kezdődhetett az új és önálló életem.
Ma elég korán keltem, fél ötkor, noha okom nem volt rá. Próbáltam visszapihenni, de valahogy nem ment. Egyedül vagyok, dimbes-dombos környezetben, és egyszerűen kicsapta az álmot a szememből a madárcsicsergés. Ugyanolyan üde reggel van, mint amilyenek általában Németországban voltak. Gyönyörű környezetben laktam és hálás vagyok a sorsnak amiért oda sodort, noha csak két hónapra.
A munkám nem volt leányálom, és többnyire pokolba kívántam az egészet, de a környezet lenyűgözött és amikor szabadnapom volt, vagy szabad délutánom, szerintem igencsak jól kihasználtam. Érdekes hogy amennyire nehezen éltem meg az egyedüllétet és a munka nehézségeit, mégis ugyanennyire hiányzik olykor az, hogy ott legyek, beüljek a kocsiba és azt csináljak amihez kedvem szottyan. Ebben a percben baromi szívesen tenném ugyanezt. Felöltöznék, és elmennék az Ammersee-hez, Herrschingbe, megvenném a szokásos salátámat és ücsörögnék egy padon, bámulva a vizet és mögötte az Alpokat. Ma hétfő van, és ezt pont hétfőnként szoktam tenni, mert akkor volt mindig szabadnapom. Ezt szeretném csinálni most is. Végiggondoltam hogy ezen a szép reggelen hová mehetnék itt a környéken, ahol ugyanilyen érzés foghatna el, de rá kellett döbbennem, azt amit Bajorország nyújtott nekem, azt semmi nem pótolhatja. Szerettem a kis szobámat is, a katicabogarakkal ellepett ablakpárkányomat, hatalmas ágyamat és a kényelmes kanapémat. Alpokra néző erkélyemet. Hiányzik mindez.
hétfői program
erkélyem kilátása
.jpg)
szobácskám
Az tavalyi év nagy részét Amerikában töltöttem, óceánparton, nagyvárosokba kirándulgattam, volt társaságom és mindig történt valami izgalmas. Mégis sokszor gondoltam erre a két hónapra, és most is mégis inkább ez hiányzik. Mert ezt, és így már sosem kapom vissza. Ez egy különleges indítólöket volt. Tényleg megtanultam kezelni sok-sok dolgot, elsősorban azt, hogy az ember egyedül is érezheti magát jól és mosolyoghat akkor is, ha nincs kivel megossza a mosolyát. Nincs se család, se barát, se szerelmed a közelben, és mégis kerek tud lenni a világ. Sosem felejtem amikor, szólt a kocsiban az I love rock'n'roll, üvöltve énekeltem, és lobogott a hajam a letekert ablakon süvítő szél miatt. Óhh de jól éreztem maga akkor.
Dachau - koncentrációs tábor
Nymphenburgi kastély
Aztán voltak ugye látogatóim is. A neuschwansteini kirándulás életem egyik legnagyobb természeti élménye volt, és elmondhatom hogy baromira felszabadult és boldog voltam azon a napon! Ebben is az az érdekes, hogy jópár hónapra rá Los Angeles hegyeit is jól megmásztam, ugyebár összehasonlíthatatlan a két környezet, mégis azt tudom mondani hogy fényévekkel jobb és másabb élmény volt az említett német hegyes barangolás!
Neuschwanstein kastély
a BMW hazája
Marienplatz
az Olympia toronyból este
Mikor pedig novemberben újra Bécsben jártam, valamiért a szemem Münchent kereste, az Olympia tornyot, a Schönnbrunn kastély kertjében pedig Nymphenburg tavacskáit. A tereket, az utcákat. Fogalmam sincs ez miért volt, hiszen imádom Bécset. Münchennel pedig amúgy is érdekes volt a kapcsolatom. Eleinte szó szerint utáltam, de mire búcsút vettünk egymástól igencsak beleszerettem. Sajnálatos számomra, hogy a két hónapomból csak ennyi maradt nekem hagyatékul, néhány lekicsinyített kép a blogban, ugyanis tönkrement a laptopomban a winchester és az adataim elúsztak, nem minden, de sajnos ez a rész beletartozott. Ide pedig igen silány minőségben, vagyis méretben töltögettem fel a képeket, mivel feltöltős mobilnetem volt, és nagyon hamar lement róla az adatkeret. :(
Tervezem hogy visszatérek, veszek egy mély levegőt és beszívom magamba újra egy kicsit a környezetet. Valahol úgyis haza mennék, ha mennék, nem hiszem hogy vendégként érezném magam. habár van még rengeteg hely amit meg lehetne nézni, mégis végigjárnám az ismert helyeket. Most is előttem van az autópálya és a város térképe, simán eligazodnék, így, egy év után is. Valójában baromira hiányzik, és tényleg akármennyit is panaszkodtam tavaly, az idő mindent megszépített, csak a jó pillanatok vannak a fejemben!
Ammersee, Herrsching
.
.
A lelkem mélyén most ott ülök az egyik padon, hallgatom
a madarakat és bámulom a vizet meg az Alpokat!
Bayern, ich hab dich lieb und vermisse dich!
