10 év távlatában...

Tíz éve annak hogy útra keltem, egymagam, a kisautómmal. Akkor még mit sem sejtettem hogy ez a tíz év bizony nagy kaland lesz.
Nem volt könnyü elindulni, de a belső hang már hivott egy ideje hogy menni kell, akárhogy is legyen. Ha úgy vesszük akkor abban a pillanatban semmi nem állitott meg. Sem a szerelem, sem a család, sem a barátok hiánya. Bepakoltam és elbúcsúztam tőlük. Van az úgy hogy az ember a szíve után megy, és szerencsére én akkor voltam elég bátor hogy meginduljak.
Tán hülyén hangzik de én mindig is cozmopolitának éreztem magam. Gyerekkorom óta. Egy világpolgárnak aki nem érzi a határokat oszágok, kultúrák között. Ahogy van egy városba cipész és szabó, ács és kútfúró, nekem igy érződik a világ is. Egy városban minden megfér és nem kell eldőnteni hogy melyik fontosabb mint a másik és szabadon betérhetünk egyik üzletből a másikba, én igy érzem magam a országok között is. Vannak néha helyek, országok amik valamivel jobban próbára tesznek, de ilyen elmenni a fogorvoshoz is.
Ha az utazás tantárgy lenne, talán ötöst kapnék rá. :P

Na de térjünk a tárgyra. Szóval tíz éve annak hogy utoljára Európában dolgoztam. München mellett az icipici Meilingban. Szuper rövidke pályafutásom alatt nem mondhatnám hogy megszerettem a közeget ahol doloztam. Ikonikus momentuma volt életemnek mikor a tulajdonos pasi a vállamra tette a karját a garázs előtt, miközben a Porsche Cayenneje felé fordított majd azt mondta: "Húsz év kemény munkájával neked is lehet egy ilyen autód."
Ez azért volt csak baromi irritáló mert nagyon jól tudta hogy kocsival érkeztem, nem bringán. Illetve az én életcélom nem egy porséra gyüjtögetés volt... Szerintem ha az elmúlt évtized alatt mókuska módjára félretettem volna már lenne Porschem. De én élményeket gyüjtögettem. Tudást. Lehet hogy ott állt a menő kocsija a garázsban, de annyit nem tudott hogy mi fán terem Magyarország, pedig kb a szomszédban vagyunk. Emlékszem megkérdezte tudom e mi az a mikróhullámú sütő és tudom e hogy kell használni. Ez a hely mély nyomott hagyott bennem, bizonyítási vágyat keltett bennem, hogy meg kell mutassam a világnak hogy én bizony meg fogom valósítani az álmaimat nem leszek egy ilyen buta ember aki nincs képben a világgal. 

Most újra Európában vetettem meg a lábam, mégpedig Svájcban. Micsoda éles váltás közel 8 év Amerika és 2,5 év Costa Rica után. Az örök napsütés után a havas csodaországba.
Olyan régóta nem volt rajtam normális nadrág hogy mindig elfelejtem felhúzni a sliccem mert nem kellett évek óta. Cipő sem volt 8 hónapig a lábamon most pedig lehet cipőfüzőzni. Hajat száritani nagyon 6 éve nem kellett, úgyhogy eljöttem ide a fagyba hajszárító nélkül, nem emlékeztem hogy szükséges. Kicsi vicces részletek.

De hogy miért is született meg most ez a nagy helyzetjelentés?
Idefele vezető utunkon megálltunk Münchenben, Meilingban, illetve az egyetlen helyen amit szívből imádtam, Herrschingben az Ammerseenél.
Pontosan öt és fél éve voltam egy pár napot Münchenben, az Oktoberfeszten ami szuper élmény volt. Viszont kicsiny falumban akkoriban nem jártam. Így ez most nagy nosztalgia volt. Olyan különösebb érzéseket nem váltott ki belőlem. Ahogy elsuhantunk a panzió mellett, pont láttam a tulajt, azt az embert aki kinyitotta annó a bicskát a zsebemben és megbélyegezte a sorsom, mégpedig azt hogy az álmaim nem mardhatnak álmok, és a boldogság és elégedettség nem vagyonban és tulajdonban mérhető.

Csak úgy mint tíz éve Németország után, most is nagy kaland áll előttem Svájc után. De szerencsére az elmúlt egy év is eredményesen zárult utazásilag. Bejártam Costa Ricát, voltam Panama Cityben, pár napot Berlinben, két hetet Romániában felfedeztünk, Magyarországon is cikáztam kicsit, Csehországban is volt jövés menés illetve egy kis Müncheni kitérővel Svájcba költöztem és azóta is volt már egy kis Milánói csavargás. De Porschem az bizony még ma sincs! Sebaj van még tíz évem rá...:D

Bajorország, hiányzol!

Már több mint egy éve hogy útra keltem Bajorországba. Igazi évfordulója idén nem is lehetett, ugyanis tavaly szökőév volt és én pont február 29-én keltem útra. Kalandos kis utam volt odafelé, először társaságban, majd tök egyedül szeltem a német autópályát, eltévedtem a sötétben, mert rossz útra küldtek, bolyongtam a ködben a szerpentineken, hamarosan kifogyó benzinnel. 1200km, 14 óra vezetés és iszonyú kimerültség árán megérkeztem. Másnap munkába kellett volna állnom, de voltak olyan rendesek, hogy adtak egy nap haladékot regenerálódni, a rázós út miatt. Beszereztem amit kellett, ismerkedtem a környékkel, az idő szép volt, kezdődhetett az új és önálló életem.

Ma elég korán keltem, fél ötkor, noha okom nem volt rá. Próbáltam visszapihenni, de valahogy nem ment. Egyedül vagyok, dimbes-dombos környezetben, és egyszerűen kicsapta az álmot a szememből a madárcsicsergés. Ugyanolyan üde reggel van, mint amilyenek általában Németországban voltak. Gyönyörű környezetben laktam és hálás vagyok a sorsnak amiért oda sodort, noha csak két hónapra. 

A munkám nem volt leányálom, és többnyire pokolba kívántam az egészet, de a környezet lenyűgözött és amikor szabadnapom volt, vagy szabad délutánom, szerintem igencsak jól kihasználtam. Érdekes hogy amennyire nehezen éltem meg az egyedüllétet és a munka nehézségeit, mégis ugyanennyire hiányzik olykor az, hogy ott legyek, beüljek a kocsiba és azt csináljak amihez kedvem szottyan. Ebben a percben baromi szívesen tenném ugyanezt. Felöltöznék, és elmennék az Ammersee-hez, Herrschingbe, megvenném a szokásos salátámat és ücsörögnék egy padon, bámulva a vizet és mögötte az Alpokat. Ma hétfő van, és ezt pont hétfőnként szoktam tenni, mert akkor volt mindig szabadnapom. Ezt szeretném csinálni most is. Végiggondoltam hogy ezen a szép reggelen hová mehetnék itt a környéken, ahol ugyanilyen érzés foghatna el, de rá kellett döbbennem, azt amit Bajorország nyújtott nekem, azt semmi nem pótolhatja. Szerettem a kis szobámat is, a katicabogarakkal ellepett ablakpárkányomat, hatalmas ágyamat és a kényelmes kanapémat. Alpokra néző erkélyemet. Hiányzik mindez.

hétfői program

 erkélyem kilátása

szobácskám

Az tavalyi év nagy részét Amerikában töltöttem, óceánparton, nagyvárosokba kirándulgattam, volt társaságom és mindig történt valami izgalmas. Mégis sokszor gondoltam erre a két hónapra, és most is mégis inkább ez hiányzik. Mert ezt, és így  már sosem kapom vissza. Ez egy különleges indítólöket volt. Tényleg megtanultam kezelni sok-sok dolgot, elsősorban azt, hogy az ember egyedül is érezheti magát jól és mosolyoghat akkor is, ha nincs kivel megossza a mosolyát. Nincs se család, se barát, se szerelmed a közelben, és mégis kerek tud lenni a világ. Sosem felejtem amikor, szólt a kocsiban az I love rock'n'roll, üvöltve énekeltem, és lobogott a hajam a letekert ablakon süvítő szél miatt. Óhh de jól éreztem maga akkor. 

 Dachau - koncentrációs tábor

Nymphenburgi kastély 

Aztán voltak ugye látogatóim is. A neuschwansteini kirándulás életem egyik legnagyobb természeti élménye volt, és elmondhatom hogy baromira felszabadult és boldog voltam azon a napon! Ebben is az az érdekes, hogy jópár hónapra rá Los Angeles hegyeit is jól megmásztam, ugyebár összehasonlíthatatlan a két környezet, mégis azt tudom mondani hogy fényévekkel jobb és másabb élmény volt az említett német hegyes barangolás!

Neuschwanstein kastély

 a BMW hazája

 Marienplatz

az Olympia toronyból este

Mikor pedig novemberben újra Bécsben jártam, valamiért a szemem Münchent kereste, az Olympia tornyot, a Schönnbrunn kastély kertjében pedig Nymphenburg tavacskáit. A tereket, az utcákat. Fogalmam sincs ez miért volt, hiszen imádom Bécset. Münchennel pedig amúgy is érdekes volt a kapcsolatom. Eleinte szó szerint utáltam, de mire búcsút vettünk egymástól igencsak beleszerettem. Sajnálatos számomra, hogy a két hónapomból csak ennyi maradt nekem hagyatékul, néhány lekicsinyített kép a blogban, ugyanis tönkrement a laptopomban a winchester és az adataim elúsztak, nem minden, de sajnos ez a rész beletartozott. Ide pedig igen silány minőségben, vagyis méretben töltögettem fel a képeket, mivel feltöltős mobilnetem volt, és nagyon hamar lement róla az adatkeret. :(

Tervezem hogy visszatérek, veszek egy mély levegőt és beszívom magamba újra egy kicsit a környezetet. Valahol úgyis haza mennék, ha mennék, nem hiszem hogy vendégként érezném magam. habár van még rengeteg hely amit meg lehetne nézni, mégis végigjárnám az ismert helyeket. Most is előttem van az autópálya és a város térképe, simán eligazodnék, így, egy év után is. Valójában baromira hiányzik, és tényleg akármennyit is panaszkodtam tavaly, az idő mindent megszépített, csak a jó pillanatok vannak a fejemben!

Ammersee, Herrsching

.

.

A lelkem mélyén most ott ülök az egyik padon, hallgatom

 a madarakat és bámulom a vizet meg az Alpokat!

Bayern, ich  hab dich lieb und vermisse dich!

Utolsó napok, hazaút, magyar levegő, újabb útrakelés

Bajor életemnek igazából úgy szakadt vége, ahogy kezdődött. Fejetlenül. Nem vagyok jókislány, nem zártam méltóképp soraimat a blogon, de őszintén mondom, most jutottam el idáig. Szerettem volna még egy utolsó bejegyzést firkálni Németországból, de sajnos nem úgy alakult a dolog, ami az időmet illette. Elvileg az utolsó napom 29-én vasárnap lett volna és délután ötkor le kellett volna vessem a gúnyámat, és agyő konyha, szobák és minden...
Na, hogy ne legyen az élet egyszerű, vasárnap dálután közölték, hogy a szombati lazulásomnak köszönhetően és amúgy is miért ne, dolgozzam végig az esti műszakot is. Számítottam rá. 14 órát nyomtam végig búcsúzólul a konyhán, azt hittem a végégn hogy vagy összeesek vagy csak simán bőgőgrohamot kapok. Szivatás volt a javából. Szünet nélkül és ebéd nélkül nyomtam végig a napot. Az volt a tervem hogy szépen összecsomagolok, de nem igazán jött össze. Este bevágódtam az ágyba és kelhettem is baromi korán hogy elhozzam Zolit a busztól. Szuper pontossággal ott is voltam, ugye már zseniálisan tudom az útvonalat. Weßlingben megálltunk, vettünk neki kávét és vajas perecet. Ó, hogy miért pont aznap ettem olyat először?! Annyira, de annyira finom volt, hogy azthittem ott őrülök meg. Elvittem Zolit Herrschingbe, otthagytam, várja meg míg leszámolok. Volt még egy kis munkám ugyanis. A szobákat le kellett még rendezzem hétfőn. Szupersebességgel végigsikáltam mindet, szerencsére mind maradó volt, utána kivasaltam és egy órakor haptákban álltam a búcsúra. Papíroztunk, kaptam "fejmosást" vagy hogyan is nevezzem. Egy kis tanácsot az életre. Mosolyogtam jó nagyokat, mondtam hogy köszönöm a jótanácsokat. Mondtam hogy más világnézetünk kár is ezen vitatkoznunk. Villámgyorsan összeszedtem a maradék cuccom a szobámban, elpakoltam az életet belőle, kiálltam a kertből, integettem még egy utolsót és ott sem voltam.

viszlát ágyneműk

Anna a kis barinőm

viszlát "gyönyörű" lábbelim

viszlát kulcscsomóm

mikor jöttem cseppet másként festett

Elmentem Herrshingbe Zoliért. Felvettem, elmentünk a boltba, bevásároltam az otthoniaknak, majd kiültünk a partra elkölteni az utolsó ebédet, azt amit minden hétfőn szoktam ugyebár ugyanitt. Sali, Ammersee, Alpok. Persze rittig hogy gyönyörű volt az idő, mikor máskor, mint aznap mikor megyek haza. Kedvem sem volt elindulni. Igazából fáradt is voltam baromira, meg lusta, túl szép volt az idő.

utolsó hétfői salizás Herrschingben

előszülinapi ajándék Zolinak ;)

 Volt még egy utolsó megbízásom. Be kellett mennem a Münchenbe a Zarába egy nadrágért, amit barátnőm nézett még ki de nem kaptunk neki, mert hibás volt az az egy darab ami volt a méretében. Leparkoltam a szokásos parkolóházunkban, elsétáltunk a hatalmas tömegben a Marienplatz-ig kutattam a nadrágot de semmi. Az üzlet olyan szinten volt tömve és állt romokba, mint otthon talán még a Glamour-napokon sem. Néztem a próbafülkénél is, de semmi. Egyszercsak a semmiből előrántott Zoli egy pontosan olyan nadrágot amit kerestünk, pontosan abban a méretben amiben kellett. Nem tudom hogy csinálta! Hihetetlen volt a rumli. Beálltunk a kígyózó sorba, fizettünk, benéztünk még a boltba, ott nem kaptam amit kellett volna, így visszasétáltunk a kocsihoz. Azt a két metrómegállót amit kellett.

tömeg

 Elfelejtettem megnézni hogy merre kell menni haza, ugyanis nem egyenesen mentem anno ki. Az átszervezett utolsó napjaim miatt minden olyan kapkodásba ment át és feledékenységbe. Hasraütésszerűen az A8-as autópálya felé mutató nyilak szerint haladtam, hiszen elvileg arra kellett menni. Ennyit tudtam. Nagyon ügyesen szeltem a kilómétereket és nagyon lelkes is voltam. A táj leírhatatlan volt. Végig havas hegyormok, csodálatos volt. Ott mondogattam és hitetlenkedtem hogy valóban, akkor és ott azt látom. Még fényképeztem is... őő igen, vezetés közben, autópályán.

hazaút

 Ausztria előtt megálltunk egy pihenőnél és benzinkútnál, vettem jegyet az autópályára. A nő felhívta a figyelmemet, hogy ellenőrzések vannak és a láthatósági mellényeknek az utastérben kell lenniük, nem pedig a csomagtartóban. Mondtam neki hogy köszi, van nekem kettő is, venni nem fogok tőled, de kössz a tanácsot. Előkotortuk mindkettők a csomagtartóból és továbbálltunk. Azthiszem, és ebben most nem vagyok sajnos biztos, láttuk a pályáról a Sasfészket, már sötétedett, és egy bazinagy hegy tetején világított valami, gondolom hogy nem sok hegy tetején van kivilágítani való dolog arrafelé, így azthiszem az volt, tekintve hogy a Königsee a közelben volt. Megbeszéltük hogy Zoli átveszi a kormányt majd olyan két-három óra múlva. Nos eljött az a pont, amikor más ragadt le a szemem, ez olyan egy óra múlva volt. Az agyam éber volt, de a szemem nem bírta. Cseréltünk a következő pihenőnél. Aludni persze nem nagyon tudtam egy darabig, de a szemem csukva tartottam, nem is volt nagyon más választásom. Nem sokkal Bécs előtt szintén megálltunk, Zoli ivott egy kávét az automatából, valami extraerős volt, így hazáig rendületlenül nyomta. A magyar határnál kicsit megzavarodtunk az irányokat illetőleg, mert vettünk matricát és kacskaringóztunk egy cseppet. Zsámbéknál lejöttünk a pályáról, és hazanavigáltam magunkat. Hajnali negyed négykor otthon voltunk. Adolf a macskám rendkívül örvendett a dolognak. Olyan este hét körül indultunk, cseppet hosszú volt az út. És az én kisautóm, Rákóczi, gond nélkül végégcsinálta! Imádom! Bezuhantunk az ágyba és azonnal aludtunk volna ha Adolf nem ugrált volna rajtunk örömében. Délelőtt felkeltünk, összeszedtük magunkat, aztán átmentünk Dorogra a Palatinus tóhoz kicsit napozgatni, pihengetni. Felavattam az új menő fürdőruhámat, noha Amcsiban terveztem felavatni. A víz elég hideg volt, de mint mindig baromi tiszta. Imádom az a kis tavat. Nem tudom hány nyarat mászkáltunk már oda, de sosem okozott csalódást.

Palatinus tó

 Dorog

Pár óra múlva hazavittem Zolit, szépen elbúcsúztam tőlük Adolfkával, majd anyuhoz vettem az irányt. Először is az üzletbe, üdvözöltem Beust és Danit meg a többieket. Otthon először átvittem a nadrágot a barátnőmnek, aztán kaptam is a megbízást hogy vegyek kenyeret otthonra. Leparkoltam a boltnál, előtte egy BMW, néztem méregettem, nem volt ugye szokatlan, a rendszáma sem. Majd kapcsoltam, hoppááá Magyarországon vagy Vivike! És egy müncheni rendszámú BMW állt előttem. Na nem semmi!
Otthon üdövöltem a családot, öcsémet még ébren találtam, osztogattam a jó kis dojcse csokikat és mindenfélét.
Sokáig beszélgettünk majd ágyba vetettem magam. Az én kis kényelmetlen ágyikómba.
Őszintén szólva most már pontosan fogalmam sincs mit csináltam szerdán napközben. Családoztam, de hogy pontosan hogy meg mint, arról fogalmam sincs. Késő délután bementem a városba, fogorvoshoz, de nem sikerült elintéznem amit szerettem volna, így idő előtt voltam benn az üzletben. Ismét kiállítottam magam, mint múzeumi tárgyat. A barátok, barátnők sereglettek, kis csapat alakult. Volt akció is, autós ügyintézés. Végül hajnalokig beszélgettünk majd hazamentünk. Nagyon szuper volt, nem is volt gyászos "jajj most látlak utoljára" hangulata. Ezennel szeretném is megköszönni drága barátaimnak a részvételt.
Csütörtökön viszonylag korán keltem. Családozás ismét. Délután Danival be Pestre, utolsó útjára kísérve kisautómat. Elmentem a fogorvoshoz, elintéztem a fogfehérítésem. Ezt most csak azért emelném ki, mert ha van valami ami borzalmas, az kéremszépen a fogfehérítés. Elvileg háromszor húsz perc, de én csak kétszer húszat fetrengtem és tátogtam végig, mert az a fájdalom amit éreztem elviselhetetlen volt. Az ajkam rángatózott a nyilallásoktól, a könnyemet is igencsak nehezen tudtam visszafojtani. Le is állítottam a dolgot, érdekelte a fenét hogy mutat az eredmény. A nő leszedte a cuccot a fogamról, de csak rosszabb lett mint volt. Nyilallt. Ekkor még csak az alsó fogsorom. Be akartam menni egy gyógyszertárba de mind zárva volt már, ami az utamba került. Az üzletben csillogtattam mindenkinek a csodaszép hófehér fogsorom. Ugyanis az eredmény fantasztikus lett így is. Csak azthittem ott halok meg. Beussal beszálltunk a kocsiba, alig bírtam figyelni a fájdalomtól. Elkezdett a felső fogsorom is nyilallni. Egyszerre mindegyik fog. Szerintem ezt nem is lehet elképzelni. Olyan mintha a fogad belsejében valaki tűket akarna szurkálni kifelé. Így vezettem. A körúton volt egy gyógyszertár nyitva, még ott helyben bevettem két gyógyszert. Beát kitettem, majd átvittem az én drága autómat a másik barátnőmhöz, aki fél évre megörökölte Őt. Papírozás, körbemutogatás, egyeztetés, figyelemfelhívás. És az utolsó út. Visszakocsikáztunk Beáékhoz, elköszöntem a gyönyörűmtől, és majd megszakadó szívvel búcsút vettem tőle. Tovasuhantak és akkor tudatosult bennem, fél évig nem látom a piros kis Paradicsomomat. Lilla a lassan három éves keresztlyányom, kitörő lelkesedéssel fogadott, nem láttam a kis pofiját már több mint két hónapja. Buborékot fújtunk, énekelt nekem, szórakoztatott minket és mi nevetgéltünk.

Lil' Caine ügynök

 A fogam éppen nem fájt szerencsére. Nagyon jól éreztem magam, hiányzott már ez. Indulnom kellett lassan, szépen lesétáltam ÚjpestKözpontig, felszálltam a tök üres metróra, metróztam egy utolsót az én Budapestemben. Az üzletben szépen elköszöntem akitől még el kellett, és mentünk haza. Utoljára szelve egy időre Budapest éjszakáját. Szeretem ezt a várost.
Pénteken leírhatatlan káosz vette úrrá magát a szobámon, ruha cipő és vinni való dolgok hegyei. Még ki sem pakoltam Münchenről, máris pakolhattam be Amcsira. Katasztrófa!

de utálok költözni! :D

Időre kellett elkészülnöm és eldöntetem mi mindent kívánok vinni és súlyra is stimmelnie kellett. Drága öcsém is hazajött a suliból közben. Összekészültem időben, a súlyok is jók voltak, elbúcsúztam az én egyetlen Ancimtól, bepakoltunk a kocsiba, és irány volt a Népliget, a bécsi buszomhoz. Ott összeszedtem Danit, fél órát álltam sorban a Fornettisnél élelemért és vízért, mert az új fogaimmal akármit nem ehettem, két napja éheztem. Szerencsére pénteken úgy keltem hogy már nem fájt.
A történet további történéseit már ismertettem annak rendjén és módján, legfőképp helyén. Ismertettem ezennel utolsó epizódját, utolsó szösszeneteit müncheni és egyben európai életemnek. UTOLSÓ. Népszerű szó mostanában. Kicsit olyan, minhta élő résztvevője lennék a saját temetésemnek. Hülye szó, mert nyilván nem utolsó semmi sem, csak idéglenesen az. Idén még több mint valószínű hogy utazok magyar metrón, sétálok magyar utcákon és vezetem a kocsikámat. Találkozok a barátaimmal, játszok az öcsémmel, és üzletvezetünk anyuval.
Fogalmam sincs mi okosságot kéne jelen pillanatban még hozzáfűznöm ehhez a bejegyzéshez, nem tudom mi az elvárt, mi a módi. Azt mondom, ígérek még egy bejegyzést az észrevételeimről, tanulságokról, érzésekről és berekesztem a tárgyalást ezen a blogon... határozatlan időre.  Köszönöm minden olvasónak, aki velem tartott, akit érdekelte bajor sorsom. Aki figyelmes volt, tudja hol talál ezek után is.

Ágyő!