Bajor életemnek igazából úgy szakadt vége, ahogy kezdődött. Fejetlenül. Nem vagyok jókislány, nem zártam méltóképp soraimat a blogon, de őszintén mondom, most jutottam el idáig. Szerettem volna még egy utolsó bejegyzést firkálni Németországból, de sajnos nem úgy alakult a dolog, ami az időmet illette. Elvileg az utolsó napom 29-én vasárnap lett volna és délután ötkor le kellett volna vessem a gúnyámat, és agyő konyha, szobák és minden...
Na, hogy ne legyen az élet egyszerű, vasárnap dálután közölték, hogy a szombati lazulásomnak köszönhetően és amúgy is miért ne, dolgozzam végig az esti műszakot is. Számítottam rá. 14 órát nyomtam végig búcsúzólul a konyhán, azt hittem a végégn hogy vagy összeesek vagy csak simán bőgőgrohamot kapok. Szivatás volt a javából. Szünet nélkül és ebéd nélkül nyomtam végig a napot. Az volt a tervem hogy szépen összecsomagolok, de nem igazán jött össze. Este bevágódtam az ágyba és kelhettem is baromi korán hogy elhozzam Zolit a busztól. Szuper pontossággal ott is voltam, ugye már zseniálisan tudom az útvonalat. Weßlingben megálltunk, vettünk neki kávét és vajas perecet. Ó, hogy miért pont aznap ettem olyat először?! Annyira, de annyira finom volt, hogy azthittem ott őrülök meg. Elvittem Zolit Herrschingbe, otthagytam, várja meg míg leszámolok. Volt még egy kis munkám ugyanis. A szobákat le kellett még rendezzem hétfőn. Szupersebességgel végigsikáltam mindet, szerencsére mind maradó volt, utána kivasaltam és egy órakor haptákban álltam a búcsúra. Papíroztunk, kaptam "fejmosást" vagy hogyan is nevezzem. Egy kis tanácsot az életre. Mosolyogtam jó nagyokat, mondtam hogy köszönöm a jótanácsokat. Mondtam hogy más világnézetünk kár is ezen vitatkoznunk. Villámgyorsan összeszedtem a maradék cuccom a szobámban, elpakoltam az életet belőle, kiálltam a kertből, integettem még egy utolsót és ott sem voltam.
Elmentem Herrshingbe Zoliért. Felvettem, elmentünk a boltba, bevásároltam az otthoniaknak, majd kiültünk a partra elkölteni az utolsó ebédet, azt amit minden hétfőn szoktam ugyebár ugyanitt. Sali, Ammersee, Alpok. Persze rittig hogy gyönyörű volt az idő, mikor máskor, mint aznap mikor megyek haza. Kedvem sem volt elindulni. Igazából fáradt is voltam baromira, meg lusta, túl szép volt az idő.
Volt még egy utolsó megbízásom. Be kellett mennem a Münchenbe a Zarába egy nadrágért, amit barátnőm nézett még ki de nem kaptunk neki, mert hibás volt az az egy darab ami volt a méretében. Leparkoltam a szokásos parkolóházunkban, elsétáltunk a hatalmas tömegben a Marienplatz-ig kutattam a nadrágot de semmi. Az üzlet olyan szinten volt tömve és állt romokba, mint otthon talán még a Glamour-napokon sem. Néztem a próbafülkénél is, de semmi. Egyszercsak a semmiből előrántott Zoli egy pontosan olyan nadrágot amit kerestünk, pontosan abban a méretben amiben kellett. Nem tudom hogy csinálta! Hihetetlen volt a rumli. Beálltunk a kígyózó sorba, fizettünk, benéztünk még a boltba, ott nem kaptam amit kellett volna, így visszasétáltunk a kocsihoz. Azt a két metrómegállót amit kellett.
Elfelejtettem megnézni hogy merre kell menni haza, ugyanis nem egyenesen mentem anno ki. Az átszervezett utolsó napjaim miatt minden olyan kapkodásba ment át és feledékenységbe. Hasraütésszerűen az A8-as autópálya felé mutató nyilak szerint haladtam, hiszen elvileg arra kellett menni. Ennyit tudtam. Nagyon ügyesen szeltem a kilómétereket és nagyon lelkes is voltam. A táj leírhatatlan volt. Végig havas hegyormok, csodálatos volt. Ott mondogattam és hitetlenkedtem hogy valóban, akkor és ott azt látom. Még fényképeztem is... őő igen, vezetés közben, autópályán.
Ausztria előtt megálltunk egy pihenőnél és benzinkútnál, vettem jegyet az autópályára. A nő felhívta a figyelmemet, hogy ellenőrzések vannak és a láthatósági mellényeknek az utastérben kell lenniük, nem pedig a csomagtartóban. Mondtam neki hogy köszi, van nekem kettő is, venni nem fogok tőled, de kössz a tanácsot. Előkotortuk mindkettők a csomagtartóból és továbbálltunk. Azthiszem, és ebben most nem vagyok sajnos biztos, láttuk a pályáról a Sasfészket, már sötétedett, és egy bazinagy hegy tetején világított valami, gondolom hogy nem sok hegy tetején van kivilágítani való dolog arrafelé, így azthiszem az volt, tekintve hogy a Königsee a közelben volt. Megbeszéltük hogy Zoli átveszi a kormányt majd olyan két-három óra múlva. Nos eljött az a pont, amikor más ragadt le a szemem, ez olyan egy óra múlva volt. Az agyam éber volt, de a szemem nem bírta. Cseréltünk a következő pihenőnél. Aludni persze nem nagyon tudtam egy darabig, de a szemem csukva tartottam, nem is volt nagyon más választásom. Nem sokkal Bécs előtt szintén megálltunk, Zoli ivott egy kávét az automatából, valami extraerős volt, így hazáig rendületlenül nyomta. A magyar határnál kicsit megzavarodtunk az irányokat illetőleg, mert vettünk matricát és kacskaringóztunk egy cseppet. Zsámbéknál lejöttünk a pályáról, és hazanavigáltam magunkat. Hajnali negyed négykor otthon voltunk. Adolf a macskám rendkívül örvendett a dolognak. Olyan este hét körül indultunk, cseppet hosszú volt az út. És az én kisautóm, Rákóczi, gond nélkül végégcsinálta! Imádom! Bezuhantunk az ágyba és azonnal aludtunk volna ha Adolf nem ugrált volna rajtunk örömében. Délelőtt felkeltünk, összeszedtük magunkat, aztán átmentünk Dorogra a Palatinus tóhoz kicsit napozgatni, pihengetni. Felavattam az új menő fürdőruhámat, noha Amcsiban terveztem felavatni. A víz elég hideg volt, de mint mindig baromi tiszta. Imádom az a kis tavat. Nem tudom hány nyarat mászkáltunk már oda, de sosem okozott csalódást.
Pár óra múlva hazavittem Zolit, szépen elbúcsúztam tőlük Adolfkával, majd anyuhoz vettem az irányt. Először is az üzletbe, üdvözöltem Beust és Danit meg a többieket. Otthon először átvittem a nadrágot a barátnőmnek, aztán kaptam is a megbízást hogy vegyek kenyeret otthonra. Leparkoltam a boltnál, előtte egy BMW, néztem méregettem, nem volt ugye szokatlan, a rendszáma sem. Majd kapcsoltam, hoppááá Magyarországon vagy Vivike! És egy müncheni rendszámú BMW állt előttem. Na nem semmi!
Otthon üdövöltem a családot, öcsémet még ébren találtam, osztogattam a jó kis dojcse csokikat és mindenfélét.
Sokáig beszélgettünk majd ágyba vetettem magam. Az én kis kényelmetlen ágyikómba.
Őszintén szólva most már pontosan fogalmam sincs mit csináltam szerdán napközben. Családoztam, de hogy pontosan hogy meg mint, arról fogalmam sincs. Késő délután bementem a városba, fogorvoshoz, de nem sikerült elintéznem amit szerettem volna, így idő előtt voltam benn az üzletben. Ismét kiállítottam magam, mint múzeumi tárgyat. A barátok, barátnők sereglettek, kis csapat alakult. Volt akció is, autós ügyintézés. Végül hajnalokig beszélgettünk majd hazamentünk. Nagyon szuper volt, nem is volt gyászos "jajj most látlak utoljára" hangulata. Ezennel szeretném is megköszönni drága barátaimnak a részvételt.
Csütörtökön viszonylag korán keltem. Családozás ismét. Délután Danival be Pestre, utolsó útjára kísérve kisautómat. Elmentem a fogorvoshoz, elintéztem a fogfehérítésem. Ezt most csak azért emelném ki, mert ha van valami ami borzalmas, az kéremszépen a fogfehérítés. Elvileg háromszor húsz perc, de én csak kétszer húszat fetrengtem és tátogtam végig, mert az a fájdalom amit éreztem elviselhetetlen volt. Az ajkam rángatózott a nyilallásoktól, a könnyemet is igencsak nehezen tudtam visszafojtani. Le is állítottam a dolgot, érdekelte a fenét hogy mutat az eredmény. A nő leszedte a cuccot a fogamról, de csak rosszabb lett mint volt. Nyilallt. Ekkor még csak az alsó fogsorom. Be akartam menni egy gyógyszertárba de mind zárva volt már, ami az utamba került. Az üzletben csillogtattam mindenkinek a csodaszép hófehér fogsorom. Ugyanis az eredmény fantasztikus lett így is. Csak azthittem ott halok meg. Beussal beszálltunk a kocsiba, alig bírtam figyelni a fájdalomtól. Elkezdett a felső fogsorom is nyilallni. Egyszerre mindegyik fog. Szerintem ezt nem is lehet elképzelni. Olyan mintha a fogad belsejében valaki tűket akarna szurkálni kifelé. Így vezettem. A körúton volt egy gyógyszertár nyitva, még ott helyben bevettem két gyógyszert. Beát kitettem, majd átvittem az én drága autómat a másik barátnőmhöz, aki fél évre megörökölte Őt. Papírozás, körbemutogatás, egyeztetés, figyelemfelhívás. És az utolsó út. Visszakocsikáztunk Beáékhoz, elköszöntem a gyönyörűmtől, és majd megszakadó szívvel búcsút vettem tőle. Tovasuhantak és akkor tudatosult bennem, fél évig nem látom a piros kis Paradicsomomat. Lilla a lassan három éves keresztlyányom, kitörő lelkesedéssel fogadott, nem láttam a kis pofiját már több mint két hónapja. Buborékot fújtunk, énekelt nekem, szórakoztatott minket és mi nevetgéltünk.
A fogam éppen nem fájt szerencsére. Nagyon jól éreztem magam, hiányzott már ez. Indulnom kellett lassan, szépen lesétáltam ÚjpestKözpontig, felszálltam a tök üres metróra, metróztam egy utolsót az én Budapestemben. Az üzletben szépen elköszöntem akitől még el kellett, és mentünk haza. Utoljára szelve egy időre Budapest éjszakáját. Szeretem ezt a várost.
Pénteken leírhatatlan káosz vette úrrá magát a szobámon, ruha cipő és vinni való dolgok hegyei. Még ki sem pakoltam Münchenről, máris pakolhattam be Amcsira. Katasztrófa!
Időre kellett elkészülnöm és eldöntetem mi mindent kívánok vinni és súlyra is stimmelnie kellett. Drága öcsém is hazajött a suliból közben. Összekészültem időben, a súlyok is jók voltak, elbúcsúztam az én egyetlen Ancimtól, bepakoltunk a kocsiba, és irány volt a Népliget, a bécsi buszomhoz. Ott összeszedtem Danit, fél órát álltam sorban a Fornettisnél élelemért és vízért, mert az új fogaimmal akármit nem ehettem, két napja éheztem. Szerencsére pénteken úgy keltem hogy már nem fájt.
A történet további történéseit már ismertettem annak rendjén és módján, legfőképp helyén. Ismertettem ezennel utolsó epizódját, utolsó szösszeneteit müncheni és egyben európai életemnek. UTOLSÓ. Népszerű szó mostanában. Kicsit olyan, minhta élő résztvevője lennék a saját temetésemnek. Hülye szó, mert nyilván nem utolsó semmi sem, csak idéglenesen az. Idén még több mint valószínű hogy utazok magyar metrón, sétálok magyar utcákon és vezetem a kocsikámat. Találkozok a barátaimmal, játszok az öcsémmel, és üzletvezetünk anyuval.
Fogalmam sincs mi okosságot kéne jelen pillanatban még hozzáfűznöm ehhez a bejegyzéshez, nem tudom mi az elvárt, mi a módi. Azt mondom, ígérek még egy bejegyzést az észrevételeimről, tanulságokról, érzésekről és berekesztem a tárgyalást ezen a blogon... határozatlan időre. Köszönöm minden olvasónak, aki velem tartott, akit érdekelte bajor sorsom. Aki figyelmes volt, tudja hol talál ezek után is.
Na, hogy ne legyen az élet egyszerű, vasárnap dálután közölték, hogy a szombati lazulásomnak köszönhetően és amúgy is miért ne, dolgozzam végig az esti műszakot is. Számítottam rá. 14 órát nyomtam végig búcsúzólul a konyhán, azt hittem a végégn hogy vagy összeesek vagy csak simán bőgőgrohamot kapok. Szivatás volt a javából. Szünet nélkül és ebéd nélkül nyomtam végig a napot. Az volt a tervem hogy szépen összecsomagolok, de nem igazán jött össze. Este bevágódtam az ágyba és kelhettem is baromi korán hogy elhozzam Zolit a busztól. Szuper pontossággal ott is voltam, ugye már zseniálisan tudom az útvonalat. Weßlingben megálltunk, vettünk neki kávét és vajas perecet. Ó, hogy miért pont aznap ettem olyat először?! Annyira, de annyira finom volt, hogy azthittem ott őrülök meg. Elvittem Zolit Herrschingbe, otthagytam, várja meg míg leszámolok. Volt még egy kis munkám ugyanis. A szobákat le kellett még rendezzem hétfőn. Szupersebességgel végigsikáltam mindet, szerencsére mind maradó volt, utána kivasaltam és egy órakor haptákban álltam a búcsúra. Papíroztunk, kaptam "fejmosást" vagy hogyan is nevezzem. Egy kis tanácsot az életre. Mosolyogtam jó nagyokat, mondtam hogy köszönöm a jótanácsokat. Mondtam hogy más világnézetünk kár is ezen vitatkoznunk. Villámgyorsan összeszedtem a maradék cuccom a szobámban, elpakoltam az életet belőle, kiálltam a kertből, integettem még egy utolsót és ott sem voltam.
viszlát ágyneműk
Anna a kis barinőm
viszlát "gyönyörű" lábbelim
viszlát kulcscsomóm
mikor jöttem cseppet másként festett
utolsó hétfői salizás Herrschingben
előszülinapi ajándék Zolinak ;)
tömeg
Elfelejtettem megnézni hogy merre kell menni haza, ugyanis nem egyenesen mentem anno ki. Az átszervezett utolsó napjaim miatt minden olyan kapkodásba ment át és feledékenységbe. Hasraütésszerűen az A8-as autópálya felé mutató nyilak szerint haladtam, hiszen elvileg arra kellett menni. Ennyit tudtam. Nagyon ügyesen szeltem a kilómétereket és nagyon lelkes is voltam. A táj leírhatatlan volt. Végig havas hegyormok, csodálatos volt. Ott mondogattam és hitetlenkedtem hogy valóban, akkor és ott azt látom. Még fényképeztem is... őő igen, vezetés közben, autópályán.
hazaút
Ausztria előtt megálltunk egy pihenőnél és benzinkútnál, vettem jegyet az autópályára. A nő felhívta a figyelmemet, hogy ellenőrzések vannak és a láthatósági mellényeknek az utastérben kell lenniük, nem pedig a csomagtartóban. Mondtam neki hogy köszi, van nekem kettő is, venni nem fogok tőled, de kössz a tanácsot. Előkotortuk mindkettők a csomagtartóból és továbbálltunk. Azthiszem, és ebben most nem vagyok sajnos biztos, láttuk a pályáról a Sasfészket, már sötétedett, és egy bazinagy hegy tetején világított valami, gondolom hogy nem sok hegy tetején van kivilágítani való dolog arrafelé, így azthiszem az volt, tekintve hogy a Königsee a közelben volt. Megbeszéltük hogy Zoli átveszi a kormányt majd olyan két-három óra múlva. Nos eljött az a pont, amikor más ragadt le a szemem, ez olyan egy óra múlva volt. Az agyam éber volt, de a szemem nem bírta. Cseréltünk a következő pihenőnél. Aludni persze nem nagyon tudtam egy darabig, de a szemem csukva tartottam, nem is volt nagyon más választásom. Nem sokkal Bécs előtt szintén megálltunk, Zoli ivott egy kávét az automatából, valami extraerős volt, így hazáig rendületlenül nyomta. A magyar határnál kicsit megzavarodtunk az irányokat illetőleg, mert vettünk matricát és kacskaringóztunk egy cseppet. Zsámbéknál lejöttünk a pályáról, és hazanavigáltam magunkat. Hajnali negyed négykor otthon voltunk. Adolf a macskám rendkívül örvendett a dolognak. Olyan este hét körül indultunk, cseppet hosszú volt az út. És az én kisautóm, Rákóczi, gond nélkül végégcsinálta! Imádom! Bezuhantunk az ágyba és azonnal aludtunk volna ha Adolf nem ugrált volna rajtunk örömében. Délelőtt felkeltünk, összeszedtük magunkat, aztán átmentünk Dorogra a Palatinus tóhoz kicsit napozgatni, pihengetni. Felavattam az új menő fürdőruhámat, noha Amcsiban terveztem felavatni. A víz elég hideg volt, de mint mindig baromi tiszta. Imádom az a kis tavat. Nem tudom hány nyarat mászkáltunk már oda, de sosem okozott csalódást.
Palatinus tó
Dorog
Pár óra múlva hazavittem Zolit, szépen elbúcsúztam tőlük Adolfkával, majd anyuhoz vettem az irányt. Először is az üzletbe, üdvözöltem Beust és Danit meg a többieket. Otthon először átvittem a nadrágot a barátnőmnek, aztán kaptam is a megbízást hogy vegyek kenyeret otthonra. Leparkoltam a boltnál, előtte egy BMW, néztem méregettem, nem volt ugye szokatlan, a rendszáma sem. Majd kapcsoltam, hoppááá Magyarországon vagy Vivike! És egy müncheni rendszámú BMW állt előttem. Na nem semmi!
Otthon üdövöltem a családot, öcsémet még ébren találtam, osztogattam a jó kis dojcse csokikat és mindenfélét.
Sokáig beszélgettünk majd ágyba vetettem magam. Az én kis kényelmetlen ágyikómba.
Őszintén szólva most már pontosan fogalmam sincs mit csináltam szerdán napközben. Családoztam, de hogy pontosan hogy meg mint, arról fogalmam sincs. Késő délután bementem a városba, fogorvoshoz, de nem sikerült elintéznem amit szerettem volna, így idő előtt voltam benn az üzletben. Ismét kiállítottam magam, mint múzeumi tárgyat. A barátok, barátnők sereglettek, kis csapat alakult. Volt akció is, autós ügyintézés. Végül hajnalokig beszélgettünk majd hazamentünk. Nagyon szuper volt, nem is volt gyászos "jajj most látlak utoljára" hangulata. Ezennel szeretném is megköszönni drága barátaimnak a részvételt.
Csütörtökön viszonylag korán keltem. Családozás ismét. Délután Danival be Pestre, utolsó útjára kísérve kisautómat. Elmentem a fogorvoshoz, elintéztem a fogfehérítésem. Ezt most csak azért emelném ki, mert ha van valami ami borzalmas, az kéremszépen a fogfehérítés. Elvileg háromszor húsz perc, de én csak kétszer húszat fetrengtem és tátogtam végig, mert az a fájdalom amit éreztem elviselhetetlen volt. Az ajkam rángatózott a nyilallásoktól, a könnyemet is igencsak nehezen tudtam visszafojtani. Le is állítottam a dolgot, érdekelte a fenét hogy mutat az eredmény. A nő leszedte a cuccot a fogamról, de csak rosszabb lett mint volt. Nyilallt. Ekkor még csak az alsó fogsorom. Be akartam menni egy gyógyszertárba de mind zárva volt már, ami az utamba került. Az üzletben csillogtattam mindenkinek a csodaszép hófehér fogsorom. Ugyanis az eredmény fantasztikus lett így is. Csak azthittem ott halok meg. Beussal beszálltunk a kocsiba, alig bírtam figyelni a fájdalomtól. Elkezdett a felső fogsorom is nyilallni. Egyszerre mindegyik fog. Szerintem ezt nem is lehet elképzelni. Olyan mintha a fogad belsejében valaki tűket akarna szurkálni kifelé. Így vezettem. A körúton volt egy gyógyszertár nyitva, még ott helyben bevettem két gyógyszert. Beát kitettem, majd átvittem az én drága autómat a másik barátnőmhöz, aki fél évre megörökölte Őt. Papírozás, körbemutogatás, egyeztetés, figyelemfelhívás. És az utolsó út. Visszakocsikáztunk Beáékhoz, elköszöntem a gyönyörűmtől, és majd megszakadó szívvel búcsút vettem tőle. Tovasuhantak és akkor tudatosult bennem, fél évig nem látom a piros kis Paradicsomomat. Lilla a lassan három éves keresztlyányom, kitörő lelkesedéssel fogadott, nem láttam a kis pofiját már több mint két hónapja. Buborékot fújtunk, énekelt nekem, szórakoztatott minket és mi nevetgéltünk.
Lil' Caine ügynök
Pénteken leírhatatlan káosz vette úrrá magát a szobámon, ruha cipő és vinni való dolgok hegyei. Még ki sem pakoltam Münchenről, máris pakolhattam be Amcsira. Katasztrófa!
de utálok költözni! :D
Időre kellett elkészülnöm és eldöntetem mi mindent kívánok vinni és súlyra is stimmelnie kellett. Drága öcsém is hazajött a suliból közben. Összekészültem időben, a súlyok is jók voltak, elbúcsúztam az én egyetlen Ancimtól, bepakoltunk a kocsiba, és irány volt a Népliget, a bécsi buszomhoz. Ott összeszedtem Danit, fél órát álltam sorban a Fornettisnél élelemért és vízért, mert az új fogaimmal akármit nem ehettem, két napja éheztem. Szerencsére pénteken úgy keltem hogy már nem fájt.
A történet további történéseit már ismertettem annak rendjén és módján, legfőképp helyén. Ismertettem ezennel utolsó epizódját, utolsó szösszeneteit müncheni és egyben európai életemnek. UTOLSÓ. Népszerű szó mostanában. Kicsit olyan, minhta élő résztvevője lennék a saját temetésemnek. Hülye szó, mert nyilván nem utolsó semmi sem, csak idéglenesen az. Idén még több mint valószínű hogy utazok magyar metrón, sétálok magyar utcákon és vezetem a kocsikámat. Találkozok a barátaimmal, játszok az öcsémmel, és üzletvezetünk anyuval.
Fogalmam sincs mi okosságot kéne jelen pillanatban még hozzáfűznöm ehhez a bejegyzéshez, nem tudom mi az elvárt, mi a módi. Azt mondom, ígérek még egy bejegyzést az észrevételeimről, tanulságokról, érzésekről és berekesztem a tárgyalást ezen a blogon... határozatlan időre. Köszönöm minden olvasónak, aki velem tartott, akit érdekelte bajor sorsom. Aki figyelmes volt, tudja hol talál ezek után is.
Ágyő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése