Utolsó napok, hazaút, magyar levegő, újabb útrakelés

Bajor életemnek igazából úgy szakadt vége, ahogy kezdődött. Fejetlenül. Nem vagyok jókislány, nem zártam méltóképp soraimat a blogon, de őszintén mondom, most jutottam el idáig. Szerettem volna még egy utolsó bejegyzést firkálni Németországból, de sajnos nem úgy alakult a dolog, ami az időmet illette. Elvileg az utolsó napom 29-én vasárnap lett volna és délután ötkor le kellett volna vessem a gúnyámat, és agyő konyha, szobák és minden...
Na, hogy ne legyen az élet egyszerű, vasárnap dálután közölték, hogy a szombati lazulásomnak köszönhetően és amúgy is miért ne, dolgozzam végig az esti műszakot is. Számítottam rá. 14 órát nyomtam végig búcsúzólul a konyhán, azt hittem a végégn hogy vagy összeesek vagy csak simán bőgőgrohamot kapok. Szivatás volt a javából. Szünet nélkül és ebéd nélkül nyomtam végig a napot. Az volt a tervem hogy szépen összecsomagolok, de nem igazán jött össze. Este bevágódtam az ágyba és kelhettem is baromi korán hogy elhozzam Zolit a busztól. Szuper pontossággal ott is voltam, ugye már zseniálisan tudom az útvonalat. Weßlingben megálltunk, vettünk neki kávét és vajas perecet. Ó, hogy miért pont aznap ettem olyat először?! Annyira, de annyira finom volt, hogy azthittem ott őrülök meg. Elvittem Zolit Herrschingbe, otthagytam, várja meg míg leszámolok. Volt még egy kis munkám ugyanis. A szobákat le kellett még rendezzem hétfőn. Szupersebességgel végigsikáltam mindet, szerencsére mind maradó volt, utána kivasaltam és egy órakor haptákban álltam a búcsúra. Papíroztunk, kaptam "fejmosást" vagy hogyan is nevezzem. Egy kis tanácsot az életre. Mosolyogtam jó nagyokat, mondtam hogy köszönöm a jótanácsokat. Mondtam hogy más világnézetünk kár is ezen vitatkoznunk. Villámgyorsan összeszedtem a maradék cuccom a szobámban, elpakoltam az életet belőle, kiálltam a kertből, integettem még egy utolsót és ott sem voltam.

viszlát ágyneműk

Anna a kis barinőm

viszlát "gyönyörű" lábbelim

viszlát kulcscsomóm

mikor jöttem cseppet másként festett

Elmentem Herrshingbe Zoliért. Felvettem, elmentünk a boltba, bevásároltam az otthoniaknak, majd kiültünk a partra elkölteni az utolsó ebédet, azt amit minden hétfőn szoktam ugyebár ugyanitt. Sali, Ammersee, Alpok. Persze rittig hogy gyönyörű volt az idő, mikor máskor, mint aznap mikor megyek haza. Kedvem sem volt elindulni. Igazából fáradt is voltam baromira, meg lusta, túl szép volt az idő.

utolsó hétfői salizás Herrschingben

előszülinapi ajándék Zolinak ;)

 Volt még egy utolsó megbízásom. Be kellett mennem a Münchenbe a Zarába egy nadrágért, amit barátnőm nézett még ki de nem kaptunk neki, mert hibás volt az az egy darab ami volt a méretében. Leparkoltam a szokásos parkolóházunkban, elsétáltunk a hatalmas tömegben a Marienplatz-ig kutattam a nadrágot de semmi. Az üzlet olyan szinten volt tömve és állt romokba, mint otthon talán még a Glamour-napokon sem. Néztem a próbafülkénél is, de semmi. Egyszercsak a semmiből előrántott Zoli egy pontosan olyan nadrágot amit kerestünk, pontosan abban a méretben amiben kellett. Nem tudom hogy csinálta! Hihetetlen volt a rumli. Beálltunk a kígyózó sorba, fizettünk, benéztünk még a boltba, ott nem kaptam amit kellett volna, így visszasétáltunk a kocsihoz. Azt a két metrómegállót amit kellett.

tömeg

 Elfelejtettem megnézni hogy merre kell menni haza, ugyanis nem egyenesen mentem anno ki. Az átszervezett utolsó napjaim miatt minden olyan kapkodásba ment át és feledékenységbe. Hasraütésszerűen az A8-as autópálya felé mutató nyilak szerint haladtam, hiszen elvileg arra kellett menni. Ennyit tudtam. Nagyon ügyesen szeltem a kilómétereket és nagyon lelkes is voltam. A táj leírhatatlan volt. Végig havas hegyormok, csodálatos volt. Ott mondogattam és hitetlenkedtem hogy valóban, akkor és ott azt látom. Még fényképeztem is... őő igen, vezetés közben, autópályán.

hazaút

 Ausztria előtt megálltunk egy pihenőnél és benzinkútnál, vettem jegyet az autópályára. A nő felhívta a figyelmemet, hogy ellenőrzések vannak és a láthatósági mellényeknek az utastérben kell lenniük, nem pedig a csomagtartóban. Mondtam neki hogy köszi, van nekem kettő is, venni nem fogok tőled, de kössz a tanácsot. Előkotortuk mindkettők a csomagtartóból és továbbálltunk. Azthiszem, és ebben most nem vagyok sajnos biztos, láttuk a pályáról a Sasfészket, már sötétedett, és egy bazinagy hegy tetején világított valami, gondolom hogy nem sok hegy tetején van kivilágítani való dolog arrafelé, így azthiszem az volt, tekintve hogy a Königsee a közelben volt. Megbeszéltük hogy Zoli átveszi a kormányt majd olyan két-három óra múlva. Nos eljött az a pont, amikor más ragadt le a szemem, ez olyan egy óra múlva volt. Az agyam éber volt, de a szemem nem bírta. Cseréltünk a következő pihenőnél. Aludni persze nem nagyon tudtam egy darabig, de a szemem csukva tartottam, nem is volt nagyon más választásom. Nem sokkal Bécs előtt szintén megálltunk, Zoli ivott egy kávét az automatából, valami extraerős volt, így hazáig rendületlenül nyomta. A magyar határnál kicsit megzavarodtunk az irányokat illetőleg, mert vettünk matricát és kacskaringóztunk egy cseppet. Zsámbéknál lejöttünk a pályáról, és hazanavigáltam magunkat. Hajnali negyed négykor otthon voltunk. Adolf a macskám rendkívül örvendett a dolognak. Olyan este hét körül indultunk, cseppet hosszú volt az út. És az én kisautóm, Rákóczi, gond nélkül végégcsinálta! Imádom! Bezuhantunk az ágyba és azonnal aludtunk volna ha Adolf nem ugrált volna rajtunk örömében. Délelőtt felkeltünk, összeszedtük magunkat, aztán átmentünk Dorogra a Palatinus tóhoz kicsit napozgatni, pihengetni. Felavattam az új menő fürdőruhámat, noha Amcsiban terveztem felavatni. A víz elég hideg volt, de mint mindig baromi tiszta. Imádom az a kis tavat. Nem tudom hány nyarat mászkáltunk már oda, de sosem okozott csalódást.

Palatinus tó

 Dorog

Pár óra múlva hazavittem Zolit, szépen elbúcsúztam tőlük Adolfkával, majd anyuhoz vettem az irányt. Először is az üzletbe, üdvözöltem Beust és Danit meg a többieket. Otthon először átvittem a nadrágot a barátnőmnek, aztán kaptam is a megbízást hogy vegyek kenyeret otthonra. Leparkoltam a boltnál, előtte egy BMW, néztem méregettem, nem volt ugye szokatlan, a rendszáma sem. Majd kapcsoltam, hoppááá Magyarországon vagy Vivike! És egy müncheni rendszámú BMW állt előttem. Na nem semmi!
Otthon üdövöltem a családot, öcsémet még ébren találtam, osztogattam a jó kis dojcse csokikat és mindenfélét.
Sokáig beszélgettünk majd ágyba vetettem magam. Az én kis kényelmetlen ágyikómba.
Őszintén szólva most már pontosan fogalmam sincs mit csináltam szerdán napközben. Családoztam, de hogy pontosan hogy meg mint, arról fogalmam sincs. Késő délután bementem a városba, fogorvoshoz, de nem sikerült elintéznem amit szerettem volna, így idő előtt voltam benn az üzletben. Ismét kiállítottam magam, mint múzeumi tárgyat. A barátok, barátnők sereglettek, kis csapat alakult. Volt akció is, autós ügyintézés. Végül hajnalokig beszélgettünk majd hazamentünk. Nagyon szuper volt, nem is volt gyászos "jajj most látlak utoljára" hangulata. Ezennel szeretném is megköszönni drága barátaimnak a részvételt.
Csütörtökön viszonylag korán keltem. Családozás ismét. Délután Danival be Pestre, utolsó útjára kísérve kisautómat. Elmentem a fogorvoshoz, elintéztem a fogfehérítésem. Ezt most csak azért emelném ki, mert ha van valami ami borzalmas, az kéremszépen a fogfehérítés. Elvileg háromszor húsz perc, de én csak kétszer húszat fetrengtem és tátogtam végig, mert az a fájdalom amit éreztem elviselhetetlen volt. Az ajkam rángatózott a nyilallásoktól, a könnyemet is igencsak nehezen tudtam visszafojtani. Le is állítottam a dolgot, érdekelte a fenét hogy mutat az eredmény. A nő leszedte a cuccot a fogamról, de csak rosszabb lett mint volt. Nyilallt. Ekkor még csak az alsó fogsorom. Be akartam menni egy gyógyszertárba de mind zárva volt már, ami az utamba került. Az üzletben csillogtattam mindenkinek a csodaszép hófehér fogsorom. Ugyanis az eredmény fantasztikus lett így is. Csak azthittem ott halok meg. Beussal beszálltunk a kocsiba, alig bírtam figyelni a fájdalomtól. Elkezdett a felső fogsorom is nyilallni. Egyszerre mindegyik fog. Szerintem ezt nem is lehet elképzelni. Olyan mintha a fogad belsejében valaki tűket akarna szurkálni kifelé. Így vezettem. A körúton volt egy gyógyszertár nyitva, még ott helyben bevettem két gyógyszert. Beát kitettem, majd átvittem az én drága autómat a másik barátnőmhöz, aki fél évre megörökölte Őt. Papírozás, körbemutogatás, egyeztetés, figyelemfelhívás. És az utolsó út. Visszakocsikáztunk Beáékhoz, elköszöntem a gyönyörűmtől, és majd megszakadó szívvel búcsút vettem tőle. Tovasuhantak és akkor tudatosult bennem, fél évig nem látom a piros kis Paradicsomomat. Lilla a lassan három éves keresztlyányom, kitörő lelkesedéssel fogadott, nem láttam a kis pofiját már több mint két hónapja. Buborékot fújtunk, énekelt nekem, szórakoztatott minket és mi nevetgéltünk.

Lil' Caine ügynök

 A fogam éppen nem fájt szerencsére. Nagyon jól éreztem magam, hiányzott már ez. Indulnom kellett lassan, szépen lesétáltam ÚjpestKözpontig, felszálltam a tök üres metróra, metróztam egy utolsót az én Budapestemben. Az üzletben szépen elköszöntem akitől még el kellett, és mentünk haza. Utoljára szelve egy időre Budapest éjszakáját. Szeretem ezt a várost.
Pénteken leírhatatlan káosz vette úrrá magát a szobámon, ruha cipő és vinni való dolgok hegyei. Még ki sem pakoltam Münchenről, máris pakolhattam be Amcsira. Katasztrófa!

de utálok költözni! :D

Időre kellett elkészülnöm és eldöntetem mi mindent kívánok vinni és súlyra is stimmelnie kellett. Drága öcsém is hazajött a suliból közben. Összekészültem időben, a súlyok is jók voltak, elbúcsúztam az én egyetlen Ancimtól, bepakoltunk a kocsiba, és irány volt a Népliget, a bécsi buszomhoz. Ott összeszedtem Danit, fél órát álltam sorban a Fornettisnél élelemért és vízért, mert az új fogaimmal akármit nem ehettem, két napja éheztem. Szerencsére pénteken úgy keltem hogy már nem fájt.
A történet további történéseit már ismertettem annak rendjén és módján, legfőképp helyén. Ismertettem ezennel utolsó epizódját, utolsó szösszeneteit müncheni és egyben európai életemnek. UTOLSÓ. Népszerű szó mostanában. Kicsit olyan, minhta élő résztvevője lennék a saját temetésemnek. Hülye szó, mert nyilván nem utolsó semmi sem, csak idéglenesen az. Idén még több mint valószínű hogy utazok magyar metrón, sétálok magyar utcákon és vezetem a kocsikámat. Találkozok a barátaimmal, játszok az öcsémmel, és üzletvezetünk anyuval.
Fogalmam sincs mi okosságot kéne jelen pillanatban még hozzáfűznöm ehhez a bejegyzéshez, nem tudom mi az elvárt, mi a módi. Azt mondom, ígérek még egy bejegyzést az észrevételeimről, tanulságokról, érzésekről és berekesztem a tárgyalást ezen a blogon... határozatlan időre.  Köszönöm minden olvasónak, aki velem tartott, akit érdekelte bajor sorsom. Aki figyelmes volt, tudja hol talál ezek után is.

Ágyő!

Egy party Münchenben

Két hónapos bajor pályafutásom hamarosan véget ér. Holnap lesz az utolsó napom és utána bedobom a törcsit. Azért így még búcsúzóul rosszkislánykodtam egyet és hát... hmm, ma nem mentem be melózni.
Történt ugyanis, hogy tegnap este elmentem bulizni........

Szóval tegnap délután végeztem a melóval, szerencsére jó hamar, aztán volt egy tervezett napirendem. Úgy gondoltam alszok egy keveset, hogy másnap majd bírjam a strapát jobban. De kaptam az infót hogy hamarabb találkozunk, aztán már nem láttam értelmét így inkább nekiültem megvarrni a nadrágomat. Varrok, varrogatok, végzek az egyik szárával, aztán látom hogy nincs már idő a másikra. Na szép! Akkor mit vegyek fel. Jött a baj. Ugyanis nekem ilyen jellegű ruháim nincsenek... avagy naigen, vannak. Rögtönöztem egy szettet, majd készülődtem, amolyan csajosan, ahogy azt kell. Megnéztem a biztonság kedvvért hogy a tárcámban van-e a személyim, és nem találtam! Indulnom kellett, és fogalmam sem volt, hol keressem. Nem volt időm keresgélni, reméltem elég a jogsi. Bepattantam a kocsiba, fénysebességgel Steinebachban voltam. Kocsit lezártam, még azért körbenéztem gyorsan a személyi miatt, hátha kiesett, de semmi. Vettem gyorsan jegyet, aztán jött is hamar az S-bahnom. Leszálltam a Marienplatzon, mintha ezer éve jönnék mennék itt, már úgy kiigazodom. Felmentem, odatipegtem a szökőkúthoz, és már láttam is Szimit és Zsuzskát. Zsuzskával most találkoztunk először, de észre sem vettük azthiszem. Szerintem nem kell mondjam, ha három magyar leány, Münchenben, egy péntek este összejön, abból csak vigadalom sülhet ki! Metróztunk egyet, egy ideig rossz irányba, aztán átszálltunk visszafelé, egy elviekben magyar helyre mentünk, Schlukauf a neve. Ott bemelegítettünk, ment a dumcsi ezerrel, találkoztunk más magyarokkal is, aztán szépen elindultunk szórakozósdiba. Útközben annyit nevettünk, hogy az őrület, jajjj de hiányzott ez már nekem!!! A metrón is jót mulattunk, egy ősz fickó már nagyokat mosolygott rajtunk! A Kultfabrik nekű helyre mentünk, szerintem tök szupi! Több hely van egyszerre egymás mellett, hegyén hátán, és péntekenként egy belépővel mindbe be lehet menni. Letettük a táskákat, jöttünk mentünk, iszogattunk, táncikáltunk. Drága Szimi rábeszélt a magassarkúra, és én abban mentem, persze ők nem. :) Egy idő után kezdett a dolog kényelmetlen lenni, ugyanis egy ideje nem mászkáltam már benne, amúgy igen kényelmes. Volt egy pont, mikor már a fáradtság és a lábfájás leülésre kényszerített. Azért egész nap melóztam, aztán ugye még ez a kis buli, így egyben sok, tudjátok jól hogy úgyis állandóan fáradt voltam/vagyok. Leültem, nézelődtem, aztán egyszer csak a nagy semmiből előttem egy kis verekedés kerekedett és hogy én se maradjak ki a jóból, az egyik pasi telibe rátaposott a lábamra, ahogy a másik behúzott neki és az hátralendült. Szóval nem volt direkt, de annyira jól estett, hogy el sem tudom mondani. Eleve fájt, hát még ezután... :)
Aztán volt még pofozkodás, a csaj elkapta a srácot mert az mást akart megcsókolni, erre a semmiből előtűnt egy csaj, lecsapta a srácot, aztán elrángatta. Hűű, hát nem járok én sokszor bulizni, de azt hiszem kaptam egy jó időre való adagot! Jól éreztem magam amúgy nagyon, jól esett végre egy kis lazulás. Egy idő után aztán feladtam, mert nagyon befáradtam és a lábam meghalt. Már egy ideje mezítláb közlekedtem, még szerencse hogy már elég jó volt az idő ehhez. Öt óra magasságában szóltam hogy Auf Wiedersehen van nálam. Összeszedtem a kis cuccom a ruhatárból aztán útnak indultam - mezítláb. Kezemben fogtam kis pipellőmet, és így sétálgattam el az S-bahnig, odafigyelve mibe lépek. Így is kínszenvedés volt, de ez volt a jobbik verzió.

 pirkadat

Az állomáson találkoztam persze néhány fura tekintettel, dehát ez ezzel jár. Szépen - szintén mezítláb - felszálltam az S-bahnra, felpakoltam magam az ülésre, beállítottam az ébresztőt, és szunyókáltam hazáig. A kocsiban volt egy cipő, azt gyorsan felvettem, és hazasuhantam. Cseppet fáradt voltam. Megpróbáltam feltűnésmentesen bejutni az ajtón, nem tudom sikerült-e. Levetkőztem jobban mondva letéptem magamról a ruháimat, aztán szépen kidőltem. Ébresztő be, végre alvás.

Aztán felkeltem. Csörgött az ébresztő. Azt hittem meghalok. Szépen felöltöztem, áttotyogtam, közöltem hogy szarul vagyok, erre elküldtek. Visszajöttem, csörög a vonalas, a következő kérdéssel, Vivien, sokat ittál tegnap? Hmm. Spontán rávágtam hogy dehogyis, egy kínaiban kajáltunk, biztos elcsaptam a gyomrom. A kis szemét kolléganőm, aki tudta hogy este lelépek, biztos kombinált, bár nem tudhatta hová megyek. Aljas volt, de én meg ravasz. Közölte hogyha délig jobban bírnék lenni, az jó lenne, mert kellenék, sok a tennivaló ma. Hát, mondjuk úgy, nem voltam olyan állapotban hogy ez engem érdekeljen. Csak aludni akartam. Így is tettem. Délre beállítottam az ébresztőt, de nem voltam még jól, aztán visszaaludtam. Senki nem keresett, én meg nem jelentkeztem. A telefont nem tudtam hogy kell használni, hogy elérjem őket, így simán csak lapítottam. Délután négy-öt körül keltem ma, aztán tettem, vettem, csomagoltam. Jött is a szomszédom, hogy hogy vagyok. Mondom már jól, holnap melózok. A kérdésre hogy mennyire voltak ki a főnökék hogy szarul voltam, annyi volt a válasz hogy az inkább mindegy, úgyse vagyok már sokáig, Tehát berágtak :D
Igazából nem érdekel, és igazából az sem hogy ma sok volt a dolog. Jobb is hogy kimaradtam belőle! Ő átment, megüzente hogy holnap már megyek, és ennyi. Holnap vár rám biztos valami kedves kis reakció. Vagy amilyen őszintétlenek itt az emberek, és amennyire az egyenesség hiányzik belőlük, talán nem mondanak semmit, már kiélték magukat a hátam mögött.
Már két táskát összepakoltam, még egy maradt. Német életem lassan bőröndbe lesz zárva, és egyelőre úgy megyek innen, erről a helyről el, hogy vissza se nézek. Szép a hely, és kezdem megkedvelni a várost is. De ha itt maradnék, ezen a melóhelyen, nem sokat élvezhetnék belőle. Úgyhogy éljen, holnap VÉGE!!!

pár kép talán majd utólag... ;)

Milyen ez a Vivien...

Hát szó se róla, ma volt az a napom, amit ha egy vígjátékban néznék, szakadnék a röhögéstől és túlzásnak, hálivúdi hatásvadászatnak tartanám.
Történt ugyanis a mai napon, hogy csinálom a szobákat, nagy lightosan, mert a fenének nem volt kedve hamar lemenni a konyhára. És persze az ezzel együtt járó, "emberekkel találkozáshoz" sem volt kedvem. Állok a második emeleten, éppen készülődöm lefelé, hogy összepakoljak, mert végeztem, és hallom, hogy valami nagyon zümmög egyel lejjebb. Na, szuper, bejött egy darázs. Nagy óvatosan lementem, nem tudom allergiás vagyok-e a csípésére, de nem most akartam kipróbálni. Leérek, látom, egy giga lódarázs zümmög az ablakban, keresi az windowson az exitet. Először rendes voltam, próbáltam terelgetni az útját törülközővel, kicsit jobbra, kifelé, de szegény annyira béna volt, hogy feladtam. Na itt jött a "sajnálom haver, de pusztulnod kell" felismerés. Az ablak előtt volt ugyanis a hatalmas, de tényleg hatalmas adag szennyes ágynemű, és nekem azt össze kellett szednem. Haver pedig pont ott zümmögött, nem máshol. Fogtam megint a törülközőt és lecsaptam. Talált. Darázs a földön, de nem jó helyen. Törülközővel kicsit odébbsuhintottam, had kínlódjon tovább a padlón, de egy másik, engem nem zavaró helyen. De annyira próbálkozott, hogy arra jutottam, talán újra erőre kap, és ismét felszáll. Ezt nem akartam megvárni, így a törülközővel megpróbáltam lesöpörni az emeletről. DE!!! Beakadt a törülközőbe! És ahogy rántottam egyet rajta, hogy essen le, Haver fogta magát és egyenesen az arcom irányába repült, igen erélyesen. Focistákat meghazudtoló vetődést hajtottam végre a szennyes irányába, hárítva az esetleges becsapódást. A darázsét az arcomba, a sajátomét a márványpadlózatba. :D Felültem. Röhögtem saját magamon, pláne hogy rájöttem, nem tud szegény repülni, csak így sikerült őt irányítanom, ahogy megrántottam a törcsit. Ültem egy darabig, néztem a szenvedőt, aztán tovább csináltam a dolgom. Szánalmas lehetett a látvány... :)

Csapó kettő;
Takarítok délután a lakásba, mert néha ott is kell, bár a fenének van kedve egész napos klotyópucolás és mosogatás (najó nem csak ebből áll a dolgom, de ez is benne van) után még otthon is ezt csinálni. Szóval eljutottam pont a budiig, kisikáltam, aztán befejeztem a csapot. Fenn a polcon volt egy kis fém alkatrész, megfogtam, és a jó ég tudja hogyan, de sikerült a fél méterrel arrébb lévő WC-be egyenesen beleejtenem. Na akkor szépen nyúljunk be pőre kézzel érte, mert más megoldás nincs. Így is mindig eldugul, mi lenne ezután??? Utána a létező összes fertőtlenítővel végigsikáltam a kezem és hogy duplán legyen kellemetlen, az ujjamon lévő icipici sebecskén át igencsak nagy fájdalmakat okoztak a szerek. Ez volt már csak igazán burleszk. Chaplin is elbújhat.

Három a magyar igazság;
Üldögélek a szobámban, felállok, teszek veszek, ide rakom a laptopot, oda rakom a laptopot, jövök, megyek. Egyszer csak térülök-fordulok és a töltő kábelje úgy döntött, hogy ketté válik. Mert ugye egy töltőnél jobb a kettő. Én ezzel nem értettem egyet, dehát nem tehettem már ellene. Itt jött a "hogyan szereljem meg"? Töltőt most nem tudok és nem is akarok venni, otthon is egy vagyon, hát még itt mennyi lenne. Meghát honnan vegyek? Menjek át a szomszédba, és kérjek egyet a póniktól vagy a kecskéktől? Áramot is csak a drótkerítésükön keresztül ismernek, nemhogy még egy Acer-töltőt. Na mivel a kecskés sztori nem volt választható megoldás, maradt a barkácsolás. Volt egy cafat használt szigetelőszalagom, de az már nem ragadt. Na átmentem a szomszéd szobába Birgithez, kérőre vontam szigetelőszalag ügyben, de nem nyert a dolog. Viszont mondta hogy van celluxa! Szuper! Mondtam neki hogy adjad anyukám, próba cseresznye! Maradjunk annyiban, hogy nagyon kitanult barkácsoló ezermester vagyok, fúrok, faragok, vízmértékezek, colstokozok, csavarhúzózok, ecsetelek, kalapácsolok és általában sikerrel járok, ritka hogy nem. Sosem voltak idegenek a szerszámok, ezek körül nőttem fel. Bennem elveszett egy asztalos, festő, autószerelő, mérnök és most már tudom, hogy villanyszerelő is. Meg sem lepődöm. Najó :D Túlzás hogy hatalmas és bonyolult feladatot hajtottam végre, nem volt nehéz egyáltalán, de higgyétek el, ez a nagyon apróság is iszonyatosan el tudta volna rontani a kedvem, ha nem sikerül, mert a laptopom itt a legkedvesebb barátom, a kocsi mellett. Szóval a technikát is lepipáltam.

 az eszköztár

 a bizonyíték :D

Ezek történtek ma velem, csupa-csupa bénaság.

Beszélgettem a felszolgáló sráccal, Philippel, mert együtt kellett ma csinálnunk a szobákat. Édes volt, mert megkérdezte hogy nyaralni megyek-e jövőhéten, legalábbis hogy szabim lesz-e. Mondom; nem, szivem, hazamegyek. Ezen jót nevetett, mert tényleg azt hitte viccelek, mert ez az ő dumája amúgy hogy; Na, mehetünk haza? Ezt akkor szokta mondani ha valamivel végez. Aztán szépen elmeséltem neki mi a pálya és hogy ez nem vicc. Szegény anyám, 750km-rel keletre biztosan csuklott... Mert ha én elmegyek, csinálhatja megint a srác a szobákat, és utálja. Hát... bocsi.
Na a másik! Van ugye a haver-szakács. Nem az akire rányitottam az ajtót, mert az már lelépett egy hónapja, felmondott réges rég. Na, ez a szakács az, aki ha százszor nem mondta el hogy sajnálja hogy már elkeltem, akkor egyszer sem. Kár hogy ennyire kattog ezen szegény, mert ha nem keltem volna el, akkor se lenne esélye, egyenesen mínusz 20% sem. Nem vagyok genya, de szegény egyszerűen nem az esetem. És akkor most kedvesen fejeztem ki magam. Viszont irtó rendes, és vele lehet beszélgetni, igazán beszélgetni, nem csak felületesen, és nem csak idióta, bugyuta dolgokat kérdez. És nem csak az irántam való érdeklődése miatt. Ő az, akinek ha mondok valamit, azt meg is jegyzi, mindig fűz hozzá valamit és egyszerűen ha mondhatom így, az egyetlen barátom itt. Ez abból eredményeztethető, hogy ő bizony keletnémet. Ő tudja mi a dörgés nálunk magyaroknál, hasonló színben látja a világot. Soha nem gondoltam, hogy ez ennyire különböző dolog lehet egy országon belül. Annyira más mint itt a többiek. Mármint egyszerűen nincs ez a susmogós, másik háta mögött fecsegős indíttatása, nem önző, nem beképzelt. A többi pedig ilyen. Máshogy szagolják a virágot is. És szegény virág sem magától szép, hanem attól, hogy ők ültették. Lehetetlen ezt amúgy normálisan elmagyarázni. Az egyik nem lát saját magán és a családján túl, a másik pedig széles látókörű. Ennyi. Szóval így találtam meg a (magyar)hangot ezzel a szakáccsal. Aztán jött a tegnap, és egy aranyos kis vallomás, én vagyok számára a nőideál. Hmm. Mosollyal feleltem, erre mit mondhatnék? Aztán folytatta egy kis elemzéssel. Bejön neki a külsőm, a formám, a humorom, a nyitottságom stb, stb. Erre már annyit válaszoltam, kedves tőle, és annyit mondhatok, hogy személyében ebben az országban az egyetlen barátra leltem. Nem a klasszikus barátság értelmében állítom ezt róla amúgy, hanem akkor nevezzük magyarul havernak. Dumcsipajti. Szegényt nem kárpótoltam ezzel a válasszal amúgy, további elemzésbe kezdett, hogy azért egyik hétfőn összefuthattunk volna és hogy nagyon sajnálja hogy elmegyek. Hát, van ez így...Azt mondom, sose röhögjük ki, vagy becsüljük le azoknak a rajongását, akik számára elérhetetlenek vagyunk. Azért ezek szép dolgok. Vannak, voltak mindig is fiú barátaim, szóval még egy elfér.
Ma beállított feldagadt arccal és egy igazolással a fogorvostól, aztán elment. Na szegényke.

Már előre jeleztem hogy holnap nem vagyok hajlandó este is dolgozni, mielőtt még meg akarnának kérni - utolsó pillanatban, mint mindig. Nem érek rá, végre partyzom egyet Münchenben! Éljen, éljen!!! Ahh egyik lábam itt, másik ott, gondolataim éppen négy országban cikáznak, hova, mikor, kinek, mit, miért és hogyan és minek. Nagyon nem egyszerű, de nem, azt nem állítom hogy nem tetszik. Igazából fel sem tudom fogni, másfél hét múlva már megjártam NewYorkot, és az én kis óceánparti lakhelyemen élvezem a napsütést. Vennem kell majd egy biciklit, és már a Niagarára tervezek kirándulást, azt hogy mikorra jön végül össze nem tudom, de kicsit komikus ilyeneket tervezni, olyan mintha Barbie-babáznék, vagy szerepjátékot játszanék.
-Te, Ken! Nem ugrunk el Malibuba?
-De! Persze Barbie, hozd a strandtáskát, én addig kiállok a Mustanggal a garázsból!
Szóval ilyen ez az internacionális, kozmopolita életmód. ;)

Nymphenburgi kastély és egy kis shopping

Végre valahára nagy nehezen sikerült egy újabb találkozót megbeszélnem Szimivel, így erre a hétfőre szerencsére volt egy kis helyi szervezésű társasági programom. Vasárnap este megint túlzásba estem a online beszélgetéssel, sajnos Amerikával beszélni egy ilyen dolog, egyszerűen az időeltolódás miatt nem olyan egyszerű. De megérte. Hétfőn felkeltem és rájöttem, már késésben vagyok. Villámgyors zuhanyzás, hajszárítás, interneten megnéztem az útvonalat, és le is írtam. Bedobáltam a táskámba ami kell, aztán itt sem voltam. Őszintén szólva meg voltam ijedve az útvonaltól, de nagyon egyszerű volt szerencsére. Egy dolog volt furcsa, a második autópályán az útvonaltervező valamiért fordítva közlekedtetett, így visszafordulhattam. Mikor már egy ideje bambultam az Alpokat, sejtettem hogy túlmentem, pláne hogy a 93-mas kijárat helyett 3-mas meg 4-es jött. Ezután olyan könnyedén ott voltam, hogy csak na. Negyed órát késtem emiatt a kis hiba miatt. Szimi az S-bahn megállónál várt, pont a másik oldalán mint ahol én álltam. Átsétáltam, összeszedtem, volt nagy öröm! Megmutattam neki a cetlit ami nálam GPS címén futott :D. Bepattantunk a kocsiba, hazamentünk hozzá, mert valami kenyeret haza kellett vinni. Uhh, hogy az a lakás milyen gyönyörű! Három szintes, alagsor, földszint és emelet. Modern és baromi jó stílusa van! Az elrendezés, felosztás, minden iszonyat jó. Csak ámultam-bámultam! Még zongora is van! Úgy volt hogy Szimi zongorázik egyet nekem, de elfelejtettük végül. Megnéztük a neten hol van a közelben valami áruház, meg is találtuk a kocsival öt percre lévő PEP-et. Itt lelkesülhettünk talán annyira fel hogy zongorázás kimaradt. Szimi gyorsan megmutatta a család vadiúj két hetes hófehér BMW-jét a garázsban. Ez maga a Német Álom, ahol él. Szép is az aupair élet! :DElgurultunk Perlach-ba, totál könnyen megtaláltuk a PEP-et. Volt egy hatalmas P+R mellette, mert ez egy metrómegálló is. Ingyen és bérmentve parkolhattunk, végrehajtottam életem legcsodálatosabb tolatós parkolását. Nagyon profik voltunk, mintha minden nap csak ennyi lenne a dolgunk, hogy leparkolunk és shoppingolunk. Már az elején megtaláltam álmaim blézerét, de nem vettem meg, hátha valami más jobban megtetszik. De végig ott motoszkált a fejemben, hogy nekem az kell! Nem igazán akartam venni semmit, de végül csak sikerült vennem egy fürdőruhát, egy pólót, egy hajpántot, és a blézert. :D Ahhoz képest hogy Szimi akart vásárolni, eléggé túlteljesítettem a kvótát. Mindegy, megérdemeltem, megdolgoztam érte. Ruhát még úgysem vettem mióta itt vagyok. Szimi persze alig vett valamit... :D

Tükröm, Tükröm reklám, szerintem ronda :D

Nagyon jól éreztük magunkat, jókat nevettünk, aztán indultunk vissza hozzá, mert melózni a kellett.Kijöttünk a parkolóból, és nem volt egyértelmű hogy az úton melyik sáv merre megy, és épp nem jött senki h rájöjjek. Szimi nagy magabiztosan véleményezte hogy lehet balra kanyarodni, majd kikukucskáltam és láttam hogy bizony jönnek balról abban a sávban, még jó hogy nem hajtottam ki! :D Sebaj, tettünk egy kört. Kiraktam, elbúcsúztunk és megbeszéltünk egy péntek esti találkát, egy kis bulizást. Éljen! Végre!

Első körben fogalmam sem volt mit csináljak ezután, de mivel az idő szép volt, és hallottam a rádióban hogy másnap, azaz ma, nem lesz szép, így bementem Münchenbe. A város kezesbárány volt velem, egyszerűen fogalmam sincs, hogy tudok ennyire egyszerűen közlekedni benne navi és minden nélkül.

Szóval bejártam a belvárost kocsival, azokon a helyeken ahol előtte gyalog voltam csak. Nem is voltam ideges amiatt hogy azt sem tudom merre kell igazából menni, vitt az út, minden rendben volt, ahol meg már jártam gyalog, nagyjából kitaláltam merre van az arra. Még a hatalmas tömeg és a millió bringás sem zavart. A belvárosban egyet fordulnom kellett, mert nem volt kitéve egy utcára hogy zsákutca, de még ezzel sem volt baj, simán mozogtam a tömeg közepén. Útközben rájöttem hogy elmegyek a Nymphenburgi kastélyhoz, mert már terveztem egy ideje, de nem volt jó az idő és amúgy is a múltheti látogatóimmal akartam elmenni. Szóval fejből belőttem az irányt, aztán eszembe jutott hogy amúgy van nálam térkép, elővettem útközben a pirosnál, rákukkantottam, de jó irányba mentem, szuper vagyok! :D El is tettem a térképet, aztán odatekeregtem. Megláttam a kastélyt és leesett az állam. Más volt mint amiket eddig láttam. Nagyon más. Nem voltam még Versailles-ban, de azért nagyjából tudom hogy néz ki, sok képet láttam róla. Na én ahhoz hasonlítanám. Minden tele tóval, patakkal, hattyúval, lúddal. Ott sétálgattak, kb meg lehetett volna őket fogni. Isteni szép volt az egész! Voltam olyan szerencsétlen, hogy pont addig míg körbejártam befelhősödött, aztán pont mire végeztem ezerrel sütött a nap és meleg volt. Sebaj, így is szép volt! Nyáron szerintem egyenesen csodagyönyörű lehet. Ott volt az a pont, hogy hősiesen bevallottam magamnak, megszerettem ezt a várost, megtaláltam benne azt, amitől nekem szerethető, és vággyal tölt el hogy újra lássam. Megint egy csomó részen totál egyedül sétálgattam. Igazából elgondolkoztam rajta, hogy mennyire ügyes lettem ebben az egyszemélyes kirándulgatásban. Akárhogy is vesszük, otthon nem indultam meg egyedül ilyen távolsági utakra. Lustaságból, kedvtelenségből és egyébként sehogy sem. Ügyintézni, vagy a városban jönni menni más volt, de  most csak úgy elmenni megnézni egy kastélyt vagy tavat, na azt nem csináltam. Nagyon, nagyon ritkán...

Nem lehet már rám fogni hogy semmit nem láttam a városból és amit igen, azt viszont minden alkalommal. Már untam, dehát ami kötelező, az kötelező. :) Ez a kastély teljesen elvarázsolt, és merem mondani hogy jobban tetszett mint a bécsi Schönnbrunn. Pedig azt is imádom, de mivel én vízimádó vagyok, ez most feljebb került a pontozólistán. Benn nem voltam, arra most nem volt időm, de a kertje is éppen elég töltést adott. Alkottam éppen, mikor odajött egy nő, egy idős nő, 70 felett lehetett, de csinos volt és olyan hosszú, fonott haja volt, hogy nekem a fele is elég lenne a boldogsághoz! Megkérdezte csináljon-e egy képet rólam, majd beszédbe elegyedtünk. Fotót végül nem csinált, de kiderült hogy négy nyelven beszél, lakott kinn Floridában egy évet, aupair volt a franciáknál, és egyébként is olyan tanultnak tűnt. Kérdezett rólam, beszéltünk Budapestről, hogy házat akar venni az Ammerseenél, a munkámról, a terveimről. Támogatta őket, mondta hogy jól csinálom. Ezután elköszöntem Silviatól, kiskacsákat fotózgattam, aztán visszamentem a kocsihoz és a lemenő napban hazaszáguldottam a pályán. Sikerült megint négy darab lemerült elemmel megváltanom a világot. Amit én ott lerendeztem! Cserélgettem össze-vissza... Így kell igazán környezetbarátnak lenni! Az utolsó cseppig. :)

Ezennel megosztom akkor veletek a tényeket. Eljött az ideje.

Ez az utolsó hetem Németországban. Határozatlan ideig nem jövök vissza, legalábbis fél évig biztosan nem. Munkát kaptam Amerikába, ugyebár a vízumom megvan, így jövő héten hazamegyek az én kis hazámba, és szombaton pedig Bécsből repülök túl az Óperencián, egy szép fél év reményében. Nem leszek aupair, és semmi hasonló. Blogot onnan is fogok írni, el is kezdtem már. Akit továbbra is érdekel a sorsom, és nem számít neki éppen melyik országban jövök-megyek, annak ajánlom szeretettel az amcsi blogomat. Hamarosan azt is aktívabbá teszem. ;)
http://oceanparty.blogspot.com

A mai napon véglegesítettem a felmondásom. Nem volt egyszerű menet, mert nagyon itt akarnak tartani és nagyon kellek is nekik. Oda és vissza vannak tőlem. Jól dolgoztam, jól beszélem a nyelvet, külföldi vagyok és fiatal. Két hete vasárnap már felmondtam, ígértek nekem fűt-fát, szabad szombatot, meg hogy hívjak ki magyar barátnőt dolgozni, csak maradjak. Most kezdődik a szezon, és ezek most ki vannak akadva. Én a szerződésemben lévőkhöz tartottam magam, de ők egyszerűen nem szeretnék hogy menjek. Tudom jól, a szállodai meló gürizéssel jár, de nekem ennyi elég volt belőle. Lényegtelen most már mi itt a jó és mi itt a rossz, maradjunk ennyiben. Jövő héten irány Amerika, nekem az a valódi álmom. Sokan olyan kérdést szegeznek hozzám hogy; "Jó lesz neked az?". Hogy jó lesz-e azt honnan tudjam? Jós nem vagyok. Annyit tudok hogy oda igazán vágyom és most kaptam egy lehetőséget, miért ne használnám ki. Nem tervezek ott letelepedni, csak kicsit utazgatni szeretnék. Nem kel rögtön úgy hozzáállni hogy aki kimegy, az kint is akar maradni. Elkezdődött ezennel a Countdown avagy a visszaszámolás. Egy hét múlva ilyenkor már otthon leszek.

Azoktól az olvasóktól akik kifejezetten azért olvastak, mert Németországban vagyok, pont ezt szerették benne, azoktól elnézést kérek, hogy most elrontottam az örömüket. Azért remélem a másik blogom egy kicsit kárpótolja azokat, akik szívesen olvastak. Biztosan lesz ott is miről írnom. No, de itt is lesz még dolog ám! Pénteken party lesz, úgyhogy jövök még irománnyal addig. Azt hiszem a felmondásom is ad majd még témát, bőven! :D