Hát szó se róla, ma volt az a napom, amit ha egy vígjátékban néznék, szakadnék a röhögéstől és túlzásnak, hálivúdi hatásvadászatnak tartanám.
Történt ugyanis a mai napon, hogy csinálom a szobákat, nagy lightosan, mert a fenének nem volt kedve hamar lemenni a konyhára. És persze az ezzel együtt járó, "emberekkel találkozáshoz" sem volt kedvem. Állok a második emeleten, éppen készülődöm lefelé, hogy összepakoljak, mert végeztem, és hallom, hogy valami nagyon zümmög egyel lejjebb. Na, szuper, bejött egy darázs. Nagy óvatosan lementem, nem tudom allergiás vagyok-e a csípésére, de nem most akartam kipróbálni. Leérek, látom, egy giga lódarázs zümmög az ablakban, keresi az windowson az exitet. Először rendes voltam, próbáltam terelgetni az útját törülközővel, kicsit jobbra, kifelé, de szegény annyira béna volt, hogy feladtam. Na itt jött a "sajnálom haver, de pusztulnod kell" felismerés. Az ablak előtt volt ugyanis a hatalmas, de tényleg hatalmas adag szennyes ágynemű, és nekem azt össze kellett szednem. Haver pedig pont ott zümmögött, nem máshol. Fogtam megint a törülközőt és lecsaptam. Talált. Darázs a földön, de nem jó helyen. Törülközővel kicsit odébbsuhintottam, had kínlódjon tovább a padlón, de egy másik, engem nem zavaró helyen. De annyira próbálkozott, hogy arra jutottam, talán újra erőre kap, és ismét felszáll. Ezt nem akartam megvárni, így a törülközővel megpróbáltam lesöpörni az emeletről. DE!!! Beakadt a törülközőbe! És ahogy rántottam egyet rajta, hogy essen le, Haver fogta magát és egyenesen az arcom irányába repült, igen erélyesen. Focistákat meghazudtoló vetődést hajtottam végre a szennyes irányába, hárítva az esetleges becsapódást. A darázsét az arcomba, a sajátomét a márványpadlózatba. :D Felültem. Röhögtem saját magamon, pláne hogy rájöttem, nem tud szegény repülni, csak így sikerült őt irányítanom, ahogy megrántottam a törcsit. Ültem egy darabig, néztem a szenvedőt, aztán tovább csináltam a dolgom. Szánalmas lehetett a látvány... :)
Csapó kettő;
Takarítok délután a lakásba, mert néha ott is kell, bár a fenének van kedve egész napos klotyópucolás és mosogatás (najó nem csak ebből áll a dolgom, de ez is benne van) után még otthon is ezt csinálni. Szóval eljutottam pont a budiig, kisikáltam, aztán befejeztem a csapot. Fenn a polcon volt egy kis fém alkatrész, megfogtam, és a jó ég tudja hogyan, de sikerült a fél méterrel arrébb lévő WC-be egyenesen beleejtenem. Na akkor szépen nyúljunk be pőre kézzel érte, mert más megoldás nincs. Így is mindig eldugul, mi lenne ezután??? Utána a létező összes fertőtlenítővel végigsikáltam a kezem és hogy duplán legyen kellemetlen, az ujjamon lévő icipici sebecskén át igencsak nagy fájdalmakat okoztak a szerek. Ez volt már csak igazán burleszk. Chaplin is elbújhat.
Három a magyar igazság;
Üldögélek a szobámban, felállok, teszek veszek, ide rakom a laptopot, oda rakom a laptopot, jövök, megyek. Egyszer csak térülök-fordulok és a töltő kábelje úgy döntött, hogy ketté válik. Mert ugye egy töltőnél jobb a kettő. Én ezzel nem értettem egyet, dehát nem tehettem már ellene. Itt jött a "hogyan szereljem meg"? Töltőt most nem tudok és nem is akarok venni, otthon is egy vagyon, hát még itt mennyi lenne. Meghát honnan vegyek? Menjek át a szomszédba, és kérjek egyet a póniktól vagy a kecskéktől? Áramot is csak a drótkerítésükön keresztül ismernek, nemhogy még egy Acer-töltőt. Na mivel a kecskés sztori nem volt választható megoldás, maradt a barkácsolás. Volt egy cafat használt szigetelőszalagom, de az már nem ragadt. Na átmentem a szomszéd szobába Birgithez, kérőre vontam szigetelőszalag ügyben, de nem nyert a dolog. Viszont mondta hogy van celluxa! Szuper! Mondtam neki hogy adjad anyukám, próba cseresznye! Maradjunk annyiban, hogy nagyon kitanult barkácsoló ezermester vagyok, fúrok, faragok, vízmértékezek, colstokozok, csavarhúzózok, ecsetelek, kalapácsolok és általában sikerrel járok, ritka hogy nem. Sosem voltak idegenek a szerszámok, ezek körül nőttem fel. Bennem elveszett egy asztalos, festő, autószerelő, mérnök és most már tudom, hogy villanyszerelő is. Meg sem lepődöm. Najó :D Túlzás hogy hatalmas és bonyolult feladatot hajtottam végre, nem volt nehéz egyáltalán, de higgyétek el, ez a nagyon apróság is iszonyatosan el tudta volna rontani a kedvem, ha nem sikerül, mert a laptopom itt a legkedvesebb barátom, a kocsi mellett. Szóval a technikát is lepipáltam.
Beszélgettem a felszolgáló sráccal, Philippel, mert együtt kellett ma csinálnunk a szobákat. Édes volt, mert megkérdezte hogy nyaralni megyek-e jövőhéten, legalábbis hogy szabim lesz-e. Mondom; nem, szivem, hazamegyek. Ezen jót nevetett, mert tényleg azt hitte viccelek, mert ez az ő dumája amúgy hogy; Na, mehetünk haza? Ezt akkor szokta mondani ha valamivel végez. Aztán szépen elmeséltem neki mi a pálya és hogy ez nem vicc. Szegény anyám, 750km-rel keletre biztosan csuklott... Mert ha én elmegyek, csinálhatja megint a srác a szobákat, és utálja. Hát... bocsi.
Na a másik! Van ugye a haver-szakács. Nem az akire rányitottam az ajtót, mert az már lelépett egy hónapja, felmondott réges rég. Na, ez a szakács az, aki ha százszor nem mondta el hogy sajnálja hogy már elkeltem, akkor egyszer sem. Kár hogy ennyire kattog ezen szegény, mert ha nem keltem volna el, akkor se lenne esélye, egyenesen mínusz 20% sem. Nem vagyok genya, de szegény egyszerűen nem az esetem. És akkor most kedvesen fejeztem ki magam. Viszont irtó rendes, és vele lehet beszélgetni, igazán beszélgetni, nem csak felületesen, és nem csak idióta, bugyuta dolgokat kérdez. És nem csak az irántam való érdeklődése miatt. Ő az, akinek ha mondok valamit, azt meg is jegyzi, mindig fűz hozzá valamit és egyszerűen ha mondhatom így, az egyetlen barátom itt. Ez abból eredményeztethető, hogy ő bizony keletnémet. Ő tudja mi a dörgés nálunk magyaroknál, hasonló színben látja a világot. Soha nem gondoltam, hogy ez ennyire különböző dolog lehet egy országon belül. Annyira más mint itt a többiek. Mármint egyszerűen nincs ez a susmogós, másik háta mögött fecsegős indíttatása, nem önző, nem beképzelt. A többi pedig ilyen. Máshogy szagolják a virágot is. És szegény virág sem magától szép, hanem attól, hogy ők ültették. Lehetetlen ezt amúgy normálisan elmagyarázni. Az egyik nem lát saját magán és a családján túl, a másik pedig széles látókörű. Ennyi. Szóval így találtam meg a (magyar)hangot ezzel a szakáccsal. Aztán jött a tegnap, és egy aranyos kis vallomás, én vagyok számára a nőideál. Hmm. Mosollyal feleltem, erre mit mondhatnék? Aztán folytatta egy kis elemzéssel. Bejön neki a külsőm, a formám, a humorom, a nyitottságom stb, stb. Erre már annyit válaszoltam, kedves tőle, és annyit mondhatok, hogy személyében ebben az országban az egyetlen barátra leltem. Nem a klasszikus barátság értelmében állítom ezt róla amúgy, hanem akkor nevezzük magyarul havernak. Dumcsipajti. Szegényt nem kárpótoltam ezzel a válasszal amúgy, további elemzésbe kezdett, hogy azért egyik hétfőn összefuthattunk volna és hogy nagyon sajnálja hogy elmegyek. Hát, van ez így...Azt mondom, sose röhögjük ki, vagy becsüljük le azoknak a rajongását, akik számára elérhetetlenek vagyunk. Azért ezek szép dolgok. Vannak, voltak mindig is fiú barátaim, szóval még egy elfér.
Ma beállított feldagadt arccal és egy igazolással a fogorvostól, aztán elment. Na szegényke.
Már előre jeleztem hogy holnap nem vagyok hajlandó este is dolgozni, mielőtt még meg akarnának kérni - utolsó pillanatban, mint mindig. Nem érek rá, végre partyzom egyet Münchenben! Éljen, éljen!!! Ahh egyik lábam itt, másik ott, gondolataim éppen négy országban cikáznak, hova, mikor, kinek, mit, miért és hogyan és minek. Nagyon nem egyszerű, de nem, azt nem állítom hogy nem tetszik. Igazából fel sem tudom fogni, másfél hét múlva már megjártam NewYorkot, és az én kis óceánparti lakhelyemen élvezem a napsütést. Vennem kell majd egy biciklit, és már a Niagarára tervezek kirándulást, azt hogy mikorra jön végül össze nem tudom, de kicsit komikus ilyeneket tervezni, olyan mintha Barbie-babáznék, vagy szerepjátékot játszanék.
-Te, Ken! Nem ugrunk el Malibuba?
-De! Persze Barbie, hozd a strandtáskát, én addig kiállok a Mustanggal a garázsból!
Szóval ilyen ez az internacionális, kozmopolita életmód. ;)
Történt ugyanis a mai napon, hogy csinálom a szobákat, nagy lightosan, mert a fenének nem volt kedve hamar lemenni a konyhára. És persze az ezzel együtt járó, "emberekkel találkozáshoz" sem volt kedvem. Állok a második emeleten, éppen készülődöm lefelé, hogy összepakoljak, mert végeztem, és hallom, hogy valami nagyon zümmög egyel lejjebb. Na, szuper, bejött egy darázs. Nagy óvatosan lementem, nem tudom allergiás vagyok-e a csípésére, de nem most akartam kipróbálni. Leérek, látom, egy giga lódarázs zümmög az ablakban, keresi az windowson az exitet. Először rendes voltam, próbáltam terelgetni az útját törülközővel, kicsit jobbra, kifelé, de szegény annyira béna volt, hogy feladtam. Na itt jött a "sajnálom haver, de pusztulnod kell" felismerés. Az ablak előtt volt ugyanis a hatalmas, de tényleg hatalmas adag szennyes ágynemű, és nekem azt össze kellett szednem. Haver pedig pont ott zümmögött, nem máshol. Fogtam megint a törülközőt és lecsaptam. Talált. Darázs a földön, de nem jó helyen. Törülközővel kicsit odébbsuhintottam, had kínlódjon tovább a padlón, de egy másik, engem nem zavaró helyen. De annyira próbálkozott, hogy arra jutottam, talán újra erőre kap, és ismét felszáll. Ezt nem akartam megvárni, így a törülközővel megpróbáltam lesöpörni az emeletről. DE!!! Beakadt a törülközőbe! És ahogy rántottam egyet rajta, hogy essen le, Haver fogta magát és egyenesen az arcom irányába repült, igen erélyesen. Focistákat meghazudtoló vetődést hajtottam végre a szennyes irányába, hárítva az esetleges becsapódást. A darázsét az arcomba, a sajátomét a márványpadlózatba. :D Felültem. Röhögtem saját magamon, pláne hogy rájöttem, nem tud szegény repülni, csak így sikerült őt irányítanom, ahogy megrántottam a törcsit. Ültem egy darabig, néztem a szenvedőt, aztán tovább csináltam a dolgom. Szánalmas lehetett a látvány... :)
Csapó kettő;
Takarítok délután a lakásba, mert néha ott is kell, bár a fenének van kedve egész napos klotyópucolás és mosogatás (najó nem csak ebből áll a dolgom, de ez is benne van) után még otthon is ezt csinálni. Szóval eljutottam pont a budiig, kisikáltam, aztán befejeztem a csapot. Fenn a polcon volt egy kis fém alkatrész, megfogtam, és a jó ég tudja hogyan, de sikerült a fél méterrel arrébb lévő WC-be egyenesen beleejtenem. Na akkor szépen nyúljunk be pőre kézzel érte, mert más megoldás nincs. Így is mindig eldugul, mi lenne ezután??? Utána a létező összes fertőtlenítővel végigsikáltam a kezem és hogy duplán legyen kellemetlen, az ujjamon lévő icipici sebecskén át igencsak nagy fájdalmakat okoztak a szerek. Ez volt már csak igazán burleszk. Chaplin is elbújhat.
Három a magyar igazság;
Üldögélek a szobámban, felállok, teszek veszek, ide rakom a laptopot, oda rakom a laptopot, jövök, megyek. Egyszer csak térülök-fordulok és a töltő kábelje úgy döntött, hogy ketté válik. Mert ugye egy töltőnél jobb a kettő. Én ezzel nem értettem egyet, dehát nem tehettem már ellene. Itt jött a "hogyan szereljem meg"? Töltőt most nem tudok és nem is akarok venni, otthon is egy vagyon, hát még itt mennyi lenne. Meghát honnan vegyek? Menjek át a szomszédba, és kérjek egyet a póniktól vagy a kecskéktől? Áramot is csak a drótkerítésükön keresztül ismernek, nemhogy még egy Acer-töltőt. Na mivel a kecskés sztori nem volt választható megoldás, maradt a barkácsolás. Volt egy cafat használt szigetelőszalagom, de az már nem ragadt. Na átmentem a szomszéd szobába Birgithez, kérőre vontam szigetelőszalag ügyben, de nem nyert a dolog. Viszont mondta hogy van celluxa! Szuper! Mondtam neki hogy adjad anyukám, próba cseresznye! Maradjunk annyiban, hogy nagyon kitanult barkácsoló ezermester vagyok, fúrok, faragok, vízmértékezek, colstokozok, csavarhúzózok, ecsetelek, kalapácsolok és általában sikerrel járok, ritka hogy nem. Sosem voltak idegenek a szerszámok, ezek körül nőttem fel. Bennem elveszett egy asztalos, festő, autószerelő, mérnök és most már tudom, hogy villanyszerelő is. Meg sem lepődöm. Najó :D Túlzás hogy hatalmas és bonyolult feladatot hajtottam végre, nem volt nehéz egyáltalán, de higgyétek el, ez a nagyon apróság is iszonyatosan el tudta volna rontani a kedvem, ha nem sikerül, mert a laptopom itt a legkedvesebb barátom, a kocsi mellett. Szóval a technikát is lepipáltam.
az eszköztár
a bizonyíték :D
Ezek történtek ma velem, csupa-csupa bénaság.
Beszélgettem a felszolgáló sráccal, Philippel, mert együtt kellett ma csinálnunk a szobákat. Édes volt, mert megkérdezte hogy nyaralni megyek-e jövőhéten, legalábbis hogy szabim lesz-e. Mondom; nem, szivem, hazamegyek. Ezen jót nevetett, mert tényleg azt hitte viccelek, mert ez az ő dumája amúgy hogy; Na, mehetünk haza? Ezt akkor szokta mondani ha valamivel végez. Aztán szépen elmeséltem neki mi a pálya és hogy ez nem vicc. Szegény anyám, 750km-rel keletre biztosan csuklott... Mert ha én elmegyek, csinálhatja megint a srác a szobákat, és utálja. Hát... bocsi.
Na a másik! Van ugye a haver-szakács. Nem az akire rányitottam az ajtót, mert az már lelépett egy hónapja, felmondott réges rég. Na, ez a szakács az, aki ha százszor nem mondta el hogy sajnálja hogy már elkeltem, akkor egyszer sem. Kár hogy ennyire kattog ezen szegény, mert ha nem keltem volna el, akkor se lenne esélye, egyenesen mínusz 20% sem. Nem vagyok genya, de szegény egyszerűen nem az esetem. És akkor most kedvesen fejeztem ki magam. Viszont irtó rendes, és vele lehet beszélgetni, igazán beszélgetni, nem csak felületesen, és nem csak idióta, bugyuta dolgokat kérdez. És nem csak az irántam való érdeklődése miatt. Ő az, akinek ha mondok valamit, azt meg is jegyzi, mindig fűz hozzá valamit és egyszerűen ha mondhatom így, az egyetlen barátom itt. Ez abból eredményeztethető, hogy ő bizony keletnémet. Ő tudja mi a dörgés nálunk magyaroknál, hasonló színben látja a világot. Soha nem gondoltam, hogy ez ennyire különböző dolog lehet egy országon belül. Annyira más mint itt a többiek. Mármint egyszerűen nincs ez a susmogós, másik háta mögött fecsegős indíttatása, nem önző, nem beképzelt. A többi pedig ilyen. Máshogy szagolják a virágot is. És szegény virág sem magától szép, hanem attól, hogy ők ültették. Lehetetlen ezt amúgy normálisan elmagyarázni. Az egyik nem lát saját magán és a családján túl, a másik pedig széles látókörű. Ennyi. Szóval így találtam meg a (magyar)hangot ezzel a szakáccsal. Aztán jött a tegnap, és egy aranyos kis vallomás, én vagyok számára a nőideál. Hmm. Mosollyal feleltem, erre mit mondhatnék? Aztán folytatta egy kis elemzéssel. Bejön neki a külsőm, a formám, a humorom, a nyitottságom stb, stb. Erre már annyit válaszoltam, kedves tőle, és annyit mondhatok, hogy személyében ebben az országban az egyetlen barátra leltem. Nem a klasszikus barátság értelmében állítom ezt róla amúgy, hanem akkor nevezzük magyarul havernak. Dumcsipajti. Szegényt nem kárpótoltam ezzel a válasszal amúgy, további elemzésbe kezdett, hogy azért egyik hétfőn összefuthattunk volna és hogy nagyon sajnálja hogy elmegyek. Hát, van ez így...Azt mondom, sose röhögjük ki, vagy becsüljük le azoknak a rajongását, akik számára elérhetetlenek vagyunk. Azért ezek szép dolgok. Vannak, voltak mindig is fiú barátaim, szóval még egy elfér.
Ma beállított feldagadt arccal és egy igazolással a fogorvostól, aztán elment. Na szegényke.
Már előre jeleztem hogy holnap nem vagyok hajlandó este is dolgozni, mielőtt még meg akarnának kérni - utolsó pillanatban, mint mindig. Nem érek rá, végre partyzom egyet Münchenben! Éljen, éljen!!! Ahh egyik lábam itt, másik ott, gondolataim éppen négy országban cikáznak, hova, mikor, kinek, mit, miért és hogyan és minek. Nagyon nem egyszerű, de nem, azt nem állítom hogy nem tetszik. Igazából fel sem tudom fogni, másfél hét múlva már megjártam NewYorkot, és az én kis óceánparti lakhelyemen élvezem a napsütést. Vennem kell majd egy biciklit, és már a Niagarára tervezek kirándulást, azt hogy mikorra jön végül össze nem tudom, de kicsit komikus ilyeneket tervezni, olyan mintha Barbie-babáznék, vagy szerepjátékot játszanék.
-Te, Ken! Nem ugrunk el Malibuba?
-De! Persze Barbie, hozd a strandtáskát, én addig kiállok a Mustanggal a garázsból!
Szóval ilyen ez az internacionális, kozmopolita életmód. ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése