A cím félig átvitt értelemben, de pontosan tükrözi az eseményeket. Egy újabb izgalmas és - most már merem állítani hogy létező fogalom, tehát - Vivis pár napon vagyok túl. Visszatértem kis hazámból, belevetődtem a munkába, majd jött a hétfő. Alig aludtam, és alig keltem fel. Ez volt az a nap, mikor jöttek a barátnőmék látogatóba, három napra tervezve. Mivel név és kép szerint nem szeretnének szereplői lenni a blogomnak, de a történetünket szeretném elmesélni, kitalált nevekkel dolgozok, de a többi így igaz.
Hétfő délelőtt, 11 tájékán csörög a telefon, itt vannak. Szaladok le értük, leparkolnak, átveszem a kulcsukat, az alattam lévő szuper kis apartmanba kerültek. Gyors kipakolás, én átöltöztem, majd irány Herrsching. A cél kettős volt, ebédelni egyet, illetve megállni a BMW szalonnál nézelődni. Utóbbi megtörtént, semmi szimpatikus autót nem találtak, így továbbálltunk. Az étterem, a Feni's ahol Danival is voltam, és megbízható volt természetesen zárva volt, csak délután háromkor nyitott ki, pont ezen a hétfőn és kedden. Jó, hát kicsit felhúztam magam, de végül úgy döntöttünk irány München. Ott van kaja, és néznivaló is. Ludvig, mint büszke BMW tulajdonos, már otthonról be volt sózva hogy megnézzük a BMW múzeumot. Inkább már itt előre leszögezem, mióta visszajöttem eme mesés országba, kezdetét vette valamiféle pech-széria. Szóval mentünk a pályán, én meg sem mukkantam, a navi nem volt bekapcsolva, hiszen tudtam az utat. Ők valamilyen hirtelen felindulásból eldöntötték hogy nekünk le kell térnünk a másik autópályára és mielőtt pislogni tudtam volna, már a nem jó úton voltunk. Okey. Akkor hát navi bekapcsol, mondja meg ő, hogyan tovább. Tettünk egy jó tíz km-es kerülőt, körbejártuk a helyi M0-st, én meg csak mutogattam hogy nézzétek ott az a magas torony, na ott kéne kilyukadnunk. A torony csak nem akart közeledni, dehát bízzunk a naviban. Elsuhantunk az Allianz Arena mellett, most láttam először.
Be akartunk menni megnézni, de nem lehetett leparkolni. Beütöttünk egy Kata által diktált címet, elvileg a múzeum címét. Egy kanyarnál már biztos voltam hogy ellenkezőleg megyünk, a tornyot nem is láttam már. Közben kiderült összekeverték a címeket, ez egy üzleté volt, ahová menni akartak. Na akkor újratervezés ismét, végül nagy nehezen odataláltunk.
Leparkoltunk a BMW-Welt mélygarázsában, aztán felmentünk. volt nagy öröm, nézelődtünk, beüldögéltek az egyikbe. Én harmadjára voltam ott, de őszintén szólva, a kínálat ugyan ugyan az, de az elrendezés mindig más. Vásárolgattunk a shopban, én egy parkoló-kártyát vettem, ami egyben ablakkaparó is. Hasznos ez errefelé, sok helyen két órát lehet vele ingyen parkolni.
Hétfő délelőtt, 11 tájékán csörög a telefon, itt vannak. Szaladok le értük, leparkolnak, átveszem a kulcsukat, az alattam lévő szuper kis apartmanba kerültek. Gyors kipakolás, én átöltöztem, majd irány Herrsching. A cél kettős volt, ebédelni egyet, illetve megállni a BMW szalonnál nézelődni. Utóbbi megtörtént, semmi szimpatikus autót nem találtak, így továbbálltunk. Az étterem, a Feni's ahol Danival is voltam, és megbízható volt természetesen zárva volt, csak délután háromkor nyitott ki, pont ezen a hétfőn és kedden. Jó, hát kicsit felhúztam magam, de végül úgy döntöttünk irány München. Ott van kaja, és néznivaló is. Ludvig, mint büszke BMW tulajdonos, már otthonról be volt sózva hogy megnézzük a BMW múzeumot. Inkább már itt előre leszögezem, mióta visszajöttem eme mesés országba, kezdetét vette valamiféle pech-széria. Szóval mentünk a pályán, én meg sem mukkantam, a navi nem volt bekapcsolva, hiszen tudtam az utat. Ők valamilyen hirtelen felindulásból eldöntötték hogy nekünk le kell térnünk a másik autópályára és mielőtt pislogni tudtam volna, már a nem jó úton voltunk. Okey. Akkor hát navi bekapcsol, mondja meg ő, hogyan tovább. Tettünk egy jó tíz km-es kerülőt, körbejártuk a helyi M0-st, én meg csak mutogattam hogy nézzétek ott az a magas torony, na ott kéne kilyukadnunk. A torony csak nem akart közeledni, dehát bízzunk a naviban. Elsuhantunk az Allianz Arena mellett, most láttam először.
Be akartunk menni megnézni, de nem lehetett leparkolni. Beütöttünk egy Kata által diktált címet, elvileg a múzeum címét. Egy kanyarnál már biztos voltam hogy ellenkezőleg megyünk, a tornyot nem is láttam már. Közben kiderült összekeverték a címeket, ez egy üzleté volt, ahová menni akartak. Na akkor újratervezés ismét, végül nagy nehezen odataláltunk.
Leparkoltunk a BMW-Welt mélygarázsában, aztán felmentünk. volt nagy öröm, nézelődtünk, beüldögéltek az egyikbe. Én harmadjára voltam ott, de őszintén szólva, a kínálat ugyan ugyan az, de az elrendezés mindig más. Vásárolgattunk a shopban, én egy parkoló-kártyát vettem, ami egyben ablakkaparó is. Hasznos ez errefelé, sok helyen két órát lehet vele ingyen parkolni.
Volt egy motoros bemutató, nem tudom az előzményeket, sem hogy ki az úriember, belecsöppentünk a közepébe a dolognak :D
kedvenckém ;)
Közben Ludvig mondta nekem hogy a múzeum nem ez, itt kell legyen valahol, de ez nem az. Hmm, őszintén szólva fogalmam sem volt hogyan is van ez. A telefonomat lenn hagytam a kocsiba, így net nem volt kéznél. Természetesen időközben elfelejtettem lemenni érte és így indultunk tovább az Olympiatoronyhoz. Az aljában lévő érdekes étteremben megebédeltünk, nem volt éppen olcsó, dehát "nyaralunk" vagy micsoda... Aztán megint rájöttem hogy nincs nálam a telefonom, ideges lettem. Persze kaja után kellett felmennünk a toronyba, mindenki ki akart pukkadni, és akkor még liftezzünk fel egyet, 185 m magasra, 24 másodperc alatt, hátha még hányunk is egy jót. Muszáj volt előtte ennünk, mert mindenki rosszul volt az éhségtől, elvégre már mikor akartunk kajálni, csak ugye zárva volt, aztán jöttek az eltévedések... Felmentünk, én másodjára, most legalább világosba, de hadd ne mondjam esett az eső, minden szürke volt. Nagy vágyam onnan megnézni az Alpokat, de azt hiszem erre már nem sok esélyem van. Fotózgattam, körbejártuk párszor, nyomtunk egy számot a zenegépben; Final Countdown. Egy kis retro több mint 700 m-re a tengerszinttől.
a menő zenegép
Fentről megállapítottuk hogy hol van a múzeum, majd lejöttünk és célba vettük. Odaértünk, nagy sötétség benn, majd jött a felismerés, hétfő van... és minden múzeum zárva.
Nagy csalódottan visszatotyogtunk a kocsihoz és búcsút intettünk a BMW-k világának. Kata szeretett volna egy drogériát, így javasoltam a három szintes Müllert, ahol már én is jártam. Az ötlet sikert aratott, elmentünk a főpályaudvarhoz, leparkoltunk egy parkolóházban és elsétáltunk az áruházig. Útközben megláttam egy fodrász szalont, ahol piercingeket is lőnek, potom áron. Jött az ihlet azonnal. Bementünk a Müllerbe, eltöltöttünk ezer érvet, vettem egy csomó fülbevalót egy nyakláncot és egy karkötőt. Kata ajánlott egy szuper sampont és balzsamot, ami színek szerint van. Én vettem egy szőkét, ő egy barnát, éppen akciós is volt, és készletben lehetett kapni. Juppi! Persze Ludvig nem élvezte ezt a női manővert, de hősiesen helytállt. Visszafelé a kocsihoz eldurrant az agyam, bementem abba a szalonba és kilövettem az orrom. Tíz éve terveztem, hullámokban lemondtam róla, majd most végül Münchenben, hirtelen felindulásból megcsináltattam. Jobb oldalon így most már van egy pici kövecském, szolid, és ha cserélhetem majd már, még ennél is szolidabb lesz, nem kell hatalmas bikakarikákra gondolni, egy pötty az egész. Pillanatok műve volt, fel sem fogtam. Kb öt percet voltunk benn, fizetéssel együtt. Kaptam egy csöpögtetős fertőtlenítőt. Nem fájt nagyon, csak megijedtem, minden olyan gyors volt. Azonnal hányingerem lett. Mintha misem történt volna sétáltunk vissza a kocsihoz én pedig próbáltam felfogni mi is történt az imént. Hasonló elven alapult anno a tetoválásom is. Nem szórakoztam, megcsináltattam, aztán helló.
A navi megmondta merre van a haza, és mentünk amerre mondta. Egy idő után ismerős volt a terep, és én is segédkeztem az irányítással. Suhantunk szépen hazafelé az autópályán, az eső rendíthetetlenül esett, az út nedves volt, minden autó felcsapta a vizet, mi pedig repesztettünk, hogy elérjük a boltot, ami nyolckor zárt. Mondtam melyik kihajtó a tuti, és jeleztem előre, hogy óvatosan, mert rövid a kijáró. Dehát Ludvig rutinos, én meg aggodalmaskodó. Ahogy leértünk a pályáról egyértelműen biztos voltam hogy ebből nem lesz megállás, így szépen becsuktam a szemem és vártam az elkerülhetetlent. Ludvig fékezett, de a kisautó nem tudott engedelmeskedni a nedves burkolaton, így némi korrigálással becsapódtunk az előttünk álló Audiba. Nem tudom ki volt az az extra okos tervező, aki egy autópálya lehajtó után közvetlen tett egy lámpás kereszteződést ráadásul kétsávos kanyarba... A szívem megállt kicsit, de a baj első ránézésre nem volt nagy, mindenki abszolút jól volt, csakhát a kocsi volt kérdéses. A lámpa zöldre váltott, átgurigáztunk a szemben lévő meki parkolójába, kiszálltunk, felmértük a kárt. A fickó kiszállt az Audiból, először rendőrt akart hívni, ám mikor észrevette hogy beszéljük a nyelvet, és beismerjük a hibát, szépen csendben és higgadtan lepapíroztuk, amit kellett. A pasas olyan szinten volt normális, amivel még mióta itt vagyok nem találkoztam. Egy fiatal túlbuzgó srác már jött is jelezni hogy ő itt van, ha kell lesz tanú. De az Audis elküldte. És ez semmi! Miután megvolt minden, és konstatáltuk hogy ez az autó bizony nem képes közlekedésre, azaz a miénk, mert az Audinak kb kutya baja lett, Mr Audi felajánlotta hogy hazavisz minket. Ilyen rendes embert! Kitett minket, még egy kis megbeszélés és elment. Le a kalappal a fickó előtt! Pont jött a főnök kisebbik lánya, bevontuk a sztoriba, majd mindenki ment útjára.
A navi megmondta merre van a haza, és mentünk amerre mondta. Egy idő után ismerős volt a terep, és én is segédkeztem az irányítással. Suhantunk szépen hazafelé az autópályán, az eső rendíthetetlenül esett, az út nedves volt, minden autó felcsapta a vizet, mi pedig repesztettünk, hogy elérjük a boltot, ami nyolckor zárt. Mondtam melyik kihajtó a tuti, és jeleztem előre, hogy óvatosan, mert rövid a kijáró. Dehát Ludvig rutinos, én meg aggodalmaskodó. Ahogy leértünk a pályáról egyértelműen biztos voltam hogy ebből nem lesz megállás, így szépen becsuktam a szemem és vártam az elkerülhetetlent. Ludvig fékezett, de a kisautó nem tudott engedelmeskedni a nedves burkolaton, így némi korrigálással becsapódtunk az előttünk álló Audiba. Nem tudom ki volt az az extra okos tervező, aki egy autópálya lehajtó után közvetlen tett egy lámpás kereszteződést ráadásul kétsávos kanyarba... A szívem megállt kicsit, de a baj első ránézésre nem volt nagy, mindenki abszolút jól volt, csakhát a kocsi volt kérdéses. A lámpa zöldre váltott, átgurigáztunk a szemben lévő meki parkolójába, kiszálltunk, felmértük a kárt. A fickó kiszállt az Audiból, először rendőrt akart hívni, ám mikor észrevette hogy beszéljük a nyelvet, és beismerjük a hibát, szépen csendben és higgadtan lepapíroztuk, amit kellett. A pasas olyan szinten volt normális, amivel még mióta itt vagyok nem találkoztam. Egy fiatal túlbuzgó srác már jött is jelezni hogy ő itt van, ha kell lesz tanú. De az Audis elküldte. És ez semmi! Miután megvolt minden, és konstatáltuk hogy ez az autó bizony nem képes közlekedésre, azaz a miénk, mert az Audinak kb kutya baja lett, Mr Audi felajánlotta hogy hazavisz minket. Ilyen rendes embert! Kitett minket, még egy kis megbeszélés és elment. Le a kalappal a fickó előtt! Pont jött a főnök kisebbik lánya, bevontuk a sztoriba, majd mindenki ment útjára.
nem tűnik a baj nagynak, pedig az... :/
Beültünk a szobába, kis kupaktanács, ezer telefon engedése. Mindenki kicsit ki volt akadva. Kicsit nagyon. Én nagyjából nyugodt voltam, nem azért mert nem érdekelt, hanem mert próbáltam nyugalmat árasztani, és nekem már ismerős volt a szitu. Beszéltem a főnökömmel hátha tud valami okosat, de azon kívül hogy rengeteget beszélt a semmiről, nem sokat segített. Ludvig vissza akart menni a kocsit megnézegetni, Kata meg szeretett volna egy üveg borocskát. Bepattantunk az én kis kincsembe, és visszamentünk a tett színére. Kicsit leápoltuk, hogy az eső ne érje a sebesült részeket, majd bevásároltunk és hazamentünk. Kata bőszen festette a haját mikor hazaértünk. Senki nem ivott semmit, vacsoráztunk, a neten megnéztünk pár dolgot, aztán jóéjszakát volt, már amennyire ez lehetséges volt. Én hosszú-hosszú idő után először aludtam egyhuzamban végig az éjszakát, fene tudja, hogyhogy éppen most. Nem is merem említeni hogy a hétfő úgy indult, hogy felhívtam anyut, és elmeséltem neki mit álmodtam. Egy barátunk elszabadult autójáról Németországban... Mikor ez este bevillant, meg sem lepődtem. Egy újabb álmom vált valóban valóra. Sosem pontosan úgy ahogy álmodom, de a lényeg ugyan az. Mikor a saját kocsim összetört, fél évig álmodtam előtte frontális ütközésről, majd összehoztam egyet. Voltak még egyéb megálmodós cifraságok az életemben, nem tudom mi ez, de valóban létezik.
Másnap reggel harcidíszbe vágtam magam, összeszedtem Katáékat átlibbentünk reggelizni. Valahogy már akkor furcsa volt a hangulat. Szóltam a főnöknőnek hogy ha a férje megjön szóljon. Annyit reagált hogy "jah, hallottam mi volt". Többet vártam volna... Megreggeliztünk, munkába álltam, a hapsi sehol. Másfél óra telt el mire lehívott, jó hogy kilenc volt megbeszélve, nem fél 11. Állítólagosan beszélt a BMW szervizzel, de szerintem halandzsa volt az egész, gyanúsan furcsa dolgokat állított. Majd egy trailert is kérdezett nekünk, de olyan vagyont akart elkérni 7km-re hogy téptem a hajam. Kösz haver, inkább ne segíts, látom hogy úgysem tudsz és akarsz. Ludvig úgy tett kérésemre mint aki egy szót sem tud németül, hátha elengednek engem velük ügyintézni, de nem vált be a terv. Jöttem mentem, odaadtam a kocsikulcsom, hogy intézkedhessenek Majd jött szembe a főnöknőm és szinte letámadott, hogy akkor meddig maradnak a vendégeim, döntsék el gyorsan, mert jó lenne ha már ma mennének/azaz kedden/ mert van egy vendége akinek kéne a szoba. Jelzem, drága vendégeim a legdrágább szobában laktak és előre fizettek. De ezek a "kedves, vendégszerető" emberek inkább visszaadták a pénzt, csak a szoba legyen üres. Az ész megáll, a pofa leszakad! Visszamentem, mondtam a nőnek, oké, adja a lóvét, Katáék lelépnek, hívja csak a kis vendégét. Hirtelen jött a műaggodalmaskodó tekintet, hogy jaajj de hová mennek addig? Mondom a kocsiba! :D Hát nem kell ötig maradhatnak addigra jön a vendég. Ejj, de rendes vagy anyukám! Köszönöm hogy csak félig dobod ki a vendégeimet! Négyig melóztam, mert nem volt semmi dolgom, de véletlen sem mondták volna hogy leléphetsz aranyanyám... Érdekes az egész szitu, eddig totál normálisak és nagyjából korrektek voltak, de most már semmi. Kibújt a szög a zsákból, röviden. Meló után felcuccoltunk a szobámba és besiettünk Münchenbe, csak úgy. Hatalmas dugó és az újabb felismerés, ma van a Bayern München - Real Madrid meccs, ott aztán végképp azt hittem lenyúzom az arcom. Ha tudtam volna!!!! Ha tudtam volna hogy aznap lesz!!! Elmehettünk volna együtt... De nem is csodálkozok már semmin. Mikor Amerikában voltam, épp kosár meccs volt Miamiban, valami nagyszabású meccs, akkor még jegyet is tudtam volna venni, mégsem mentünk, mert nagynénéméket nem érdekelte, így kimaradt a dolog. Itt meg más volt a baj. És ugye még szabad délutános is voltam, mégsem mentem ki. Ahh nagyon idegesítő.
Leparkoltunk ugyan ott ahol előző este, aztán bemetróztunk a belvárosba, vásároltunk egyet a Zara-ba, aztán már záróra is volt, ugyanis a dugó csomó időt elvett. Séta, metró aztán vissza a kocsihoz. Kifelejövet nem láttam egy terelőbóját és sikerült kidöntenem, persze be kellett horpassza kicsit az ajtómat, mert már miért is ne?
Haza indultunk. Nem is említettem, persze kedden az idő napos volt leginkább, véletlen sem hétfőn... Hazasuhanás a pályán, a kijáró előtt már rámjött az izgalom, vagy 4 km-mel előtte már indexeltem és lassítottam. Tudom baromság, de amúgy eddig is bármikor, mikor lejöttem ott, az egy túlélőtúra volt. Jó időt futottam, elmentünk Herrschinge az étterembe, közben ment a meccs, és mi nyomattuk a Schnitzelt. A helyzethez képest elég vidámak voltunk, jókat nevettünk. Ezután visszakocsikáztunk hozzám, felszedtük a cuccaikat, elvittem őket a kocsijukhoz, beültünk ott a mekibe, és vártuk a trélert. Próbáltunk wifit találni, de ez Németország, itt nem osztogatják minden sarkon, fűnek fának, ingyen... Nem tartott valami soká, jött is a "mentőautó", egy Toyota LandCruiser, nem volt mai darab, de egy bika lehetett. Mögé szépen felpakolták a BMW-t, szegényt, aztán búcsú, bepattantam az én tündibündimbe és hazafurikáztam, lassan, óvatosan :D Ők is útnak indultak Magyarhon felé.
Nagyon fáradt voltam igazából, a stressz és a nem alvás kifárasztott. Másnap, azaz szerdán, aludtam, aztán felkeltem, de továbbaludtam, annyira ronda volt megint az idő, és annyira nem volt kedvem semerre menni. Délután végül beültem az ótócskába és elmentem Herrschingbe, mert kellett az élelem. Szokásos saláta, tópart, kocsiból tóbámulásos ebédelés. Iszonyat időjárással. Már nem is érdekelt. Hazajöttem aztán viszonylag hamar aludtam.
Sajnálom nagyon hogy ennyire bénán alakult ez a három nap, akár nagyon szép is lehetett volna, de minden együttható arról gondoskodott, hogy ne érezzem, érezzük magunkat túl jól. Nem volt a legszerencsésebb történet, a happy end elmarad. De elmeséltem ezt is... ;) Amúgy a kocsi ügytől eltekintve jól éreztük magunkat, szóval nem drámai a helyzet.
Szóval egy kis fordítás: SZÁGULDÁS = száguldás, PORSCHE = BMW SZERELEM = szerelő, mivel nem én szerelem :D
Másnap reggel harcidíszbe vágtam magam, összeszedtem Katáékat átlibbentünk reggelizni. Valahogy már akkor furcsa volt a hangulat. Szóltam a főnöknőnek hogy ha a férje megjön szóljon. Annyit reagált hogy "jah, hallottam mi volt". Többet vártam volna... Megreggeliztünk, munkába álltam, a hapsi sehol. Másfél óra telt el mire lehívott, jó hogy kilenc volt megbeszélve, nem fél 11. Állítólagosan beszélt a BMW szervizzel, de szerintem halandzsa volt az egész, gyanúsan furcsa dolgokat állított. Majd egy trailert is kérdezett nekünk, de olyan vagyont akart elkérni 7km-re hogy téptem a hajam. Kösz haver, inkább ne segíts, látom hogy úgysem tudsz és akarsz. Ludvig úgy tett kérésemre mint aki egy szót sem tud németül, hátha elengednek engem velük ügyintézni, de nem vált be a terv. Jöttem mentem, odaadtam a kocsikulcsom, hogy intézkedhessenek Majd jött szembe a főnöknőm és szinte letámadott, hogy akkor meddig maradnak a vendégeim, döntsék el gyorsan, mert jó lenne ha már ma mennének/azaz kedden/ mert van egy vendége akinek kéne a szoba. Jelzem, drága vendégeim a legdrágább szobában laktak és előre fizettek. De ezek a "kedves, vendégszerető" emberek inkább visszaadták a pénzt, csak a szoba legyen üres. Az ész megáll, a pofa leszakad! Visszamentem, mondtam a nőnek, oké, adja a lóvét, Katáék lelépnek, hívja csak a kis vendégét. Hirtelen jött a műaggodalmaskodó tekintet, hogy jaajj de hová mennek addig? Mondom a kocsiba! :D Hát nem kell ötig maradhatnak addigra jön a vendég. Ejj, de rendes vagy anyukám! Köszönöm hogy csak félig dobod ki a vendégeimet! Négyig melóztam, mert nem volt semmi dolgom, de véletlen sem mondták volna hogy leléphetsz aranyanyám... Érdekes az egész szitu, eddig totál normálisak és nagyjából korrektek voltak, de most már semmi. Kibújt a szög a zsákból, röviden. Meló után felcuccoltunk a szobámba és besiettünk Münchenbe, csak úgy. Hatalmas dugó és az újabb felismerés, ma van a Bayern München - Real Madrid meccs, ott aztán végképp azt hittem lenyúzom az arcom. Ha tudtam volna!!!! Ha tudtam volna hogy aznap lesz!!! Elmehettünk volna együtt... De nem is csodálkozok már semmin. Mikor Amerikában voltam, épp kosár meccs volt Miamiban, valami nagyszabású meccs, akkor még jegyet is tudtam volna venni, mégsem mentünk, mert nagynénéméket nem érdekelte, így kimaradt a dolog. Itt meg más volt a baj. És ugye még szabad délutános is voltam, mégsem mentem ki. Ahh nagyon idegesítő.
Leparkoltunk ugyan ott ahol előző este, aztán bemetróztunk a belvárosba, vásároltunk egyet a Zara-ba, aztán már záróra is volt, ugyanis a dugó csomó időt elvett. Séta, metró aztán vissza a kocsihoz. Kifelejövet nem láttam egy terelőbóját és sikerült kidöntenem, persze be kellett horpassza kicsit az ajtómat, mert már miért is ne?
Haza indultunk. Nem is említettem, persze kedden az idő napos volt leginkább, véletlen sem hétfőn... Hazasuhanás a pályán, a kijáró előtt már rámjött az izgalom, vagy 4 km-mel előtte már indexeltem és lassítottam. Tudom baromság, de amúgy eddig is bármikor, mikor lejöttem ott, az egy túlélőtúra volt. Jó időt futottam, elmentünk Herrschinge az étterembe, közben ment a meccs, és mi nyomattuk a Schnitzelt. A helyzethez képest elég vidámak voltunk, jókat nevettünk. Ezután visszakocsikáztunk hozzám, felszedtük a cuccaikat, elvittem őket a kocsijukhoz, beültünk ott a mekibe, és vártuk a trélert. Próbáltunk wifit találni, de ez Németország, itt nem osztogatják minden sarkon, fűnek fának, ingyen... Nem tartott valami soká, jött is a "mentőautó", egy Toyota LandCruiser, nem volt mai darab, de egy bika lehetett. Mögé szépen felpakolták a BMW-t, szegényt, aztán búcsú, bepattantam az én tündibündimbe és hazafurikáztam, lassan, óvatosan :D Ők is útnak indultak Magyarhon felé.
Nagyon fáradt voltam igazából, a stressz és a nem alvás kifárasztott. Másnap, azaz szerdán, aludtam, aztán felkeltem, de továbbaludtam, annyira ronda volt megint az idő, és annyira nem volt kedvem semerre menni. Délután végül beültem az ótócskába és elmentem Herrschingbe, mert kellett az élelem. Szokásos saláta, tópart, kocsiból tóbámulásos ebédelés. Iszonyat időjárással. Már nem is érdekelt. Hazajöttem aztán viszonylag hamar aludtam.
Sajnálom nagyon hogy ennyire bénán alakult ez a három nap, akár nagyon szép is lehetett volna, de minden együttható arról gondoskodott, hogy ne érezzem, érezzük magunkat túl jól. Nem volt a legszerencsésebb történet, a happy end elmarad. De elmeséltem ezt is... ;) Amúgy a kocsi ügytől eltekintve jól éreztük magunkat, szóval nem drámai a helyzet.
Szóval egy kis fordítás: SZÁGULDÁS = száguldás, PORSCHE = BMW SZERELEM = szerelő, mivel nem én szerelem :D
ÖRÖK ÁPRILIS LEÁNYÁNAK, BEUSNAK BOLDOG SZÜLINAPCSIT KÍVÁNOK!
<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése