Valahol Európában

Valahol Európában vagyok én, és hű barátom, a kisautóm. Nélküle az élet itt borzalmas lenne, legalábbis számomra, ugyanis a kiskörmömnyi falu, ahol én vagyok, nem a feneszuper tömegközlekedéséről híres. Ha nem lenne kocsim, én sem itt lennék, akkor valami mást kerestem volna. Ez így jó és kész. Az hogy kocsim van nem egyenes arányú azzal hogy a derogál nekem tömegközlekedéssel utazni. Néha kifejezetten jólesik. Itt a falumban nincs bolt. Van egy fő utca, 3-4 mellékutca és ennyi. Ha kedvem tartja, beülök a kocsiba, és elmegyek a 3km-re lévő boltba, és ha ott nem tetszik semmi, megyek egy másik vársoba másik boltba. A mobilitás itt szerintem rendkívül nagy pozitívum és már-már kötelező jellegű. Nincs BMW-m, Audim vagy Mercedes-em, labdába sem rúghatok az itteni életszínvonal mellett és kicsit le is sokkol hogy ennyire magas itt a mérce. Míg otthon ámultak az emberek ha mondtam hogy megjártam már Amerikát, és negyed Európát, vagy hogy van egy kocsim ennyi idősen, addig itt ez teljesen természetes, biccentenek egyet és oké. Kicsit le is tör a dolog, mert amire otthon büszke lehettem, itt egyáltalán nem nagy szám. Nem a magamutogatás a lényeg, sosem kérkedtem, de büszke miért is ne lehettem volna? Azért az ember becsülje meg önmagát is egy kicsit, és értékelje azt, ha neki jut a jóból is. Én nem panaszkodhatom.
Ennyit az újabb eszmefuttatásról.

Ha vasárnap, akkor két dolog teljesen biztos, az egyik hogy dolgozom a másik az Easy Like Sunday Morning a rádióban. Kilenc óra magasságában megszólal ez a nóta és olyankor szívesen eltekerném a rádiót. Igen, van akinek easy a sunday morningja, és éppen a kis pizsijéban totyog ki reggeliért a konyhába, aztán szépen komótosan emésztget, újságot olvasva, de én, én éppen szedem össze a tisztítószereket, húzok ágyneműket és egyetlen örömöm annyi, hogy tudom hogy másnap nincs meló. Átkölthetném easy like monday morningra, dehát, Fait No More, így gondolta jónak, és nem gondolt a szegény bajor szállodai dolgozókra, akik vasárnap is sínylődnek :D Amúgy, mikor jöttek a Sziget Fesztiválra 2009-ben, utolsó napon, ők voltak azok, akikre már nem maradt kapacitásom. Végigmelózni 12 órában a sziget majd minden napját és közben még koncertekre is járni és egyedül kinn sátorozni... na ezután nem buli már egy Fait No More. Ígyhát míg mindenki özönlött befelé rájuk, én vígan és dalolva rohantam a K-hídon kifelé, haza, fürdőszobába, normális kajához és ágyba. Azthiszem minden világos. :)

A héten két beszélgetésem volt a főnökkel. Az egyik egy teljesen szimpatikus beszélgetés volt, elmesélte hogy a második világháború után milyen körülmények uralkodtak errefelé, mikor ő kicsi volt. Hogy itt ahol dolgozom, ebben az épületben amerikai megszállók voltak, de ők a javukra fordították a dolgot, haverkodtak velük. Érdekes dolgok ezek, nekem kifejezetten tetszett a beszélgetés. Míg otthon a csapból is '56 folyik, és a hozzá tartozó, szerintem túlértékelt sztori, komolyan mondom jó volt végre valami mást, újat is hallani. Persze minden nemzet a magáét fújja, ez így természetes, csak otthon a dolgok már kicsit másról szólnak szerintem mint amiről kellene. A nemzeti ünnepeink olyanok mint egy színdarab. Dráma dráma dráma.
A másik beszélgetés nem hogy nem volt szimpatikus, hanem egyenesen felháborító volt. Egyik este egy ilyen finom kis kérdés ficcent be, hogy Magyarország EU-s tagállam-e avagy sem. Nem tudtam visszafogni magam, és lekezelő, felháborodott stílusban adtam választ. Mondom; ÚRISTEN!!!! Ez komolyan ennyire rohadtul tájékozatlan, vagy csak teszi a hülyét? Mondom persze hogy tagállam, lassan tíz éve barátom!  Azthiszem így már érthető, hogy miért tudok egy "egyszerű" "van-e nálunk is húsvét"-on felháborodni. Aztán levezette, hogy azért nem érti, mert a kocsimon nem kék alapon van a H betű, tehát ezért hitte hogy nem vagyunk EU-sak. Hihetetlen volt, hogy le kellett vezetnem neki, hogy ez azért van, mert az autó öregebb mint az uniós tagságunk és akkor még nem osztogattak előre EU-s rendszámokat. Teljesen mindegy, nálam a hapsi ezzel leszerepelt egy kicsit. Tényleg azért szégyen, mert a lánya sztyuárdessz, tényleg azért... Aztán a poén még az, hogy pont ezt előtt a kérdés előtt, zajlott le a beszélgetés a TV-ügyemről. Mondták hogy kapok egy TV-t, a nagymama TV-jét, ami majdnem akkora mint én, mert azért jó dolog az, és nem árt tisztában lenni a világ dolgaival, és a fickó levezette hogy szereti a híreket, meg tájékozódni mindenről. Hát, én nem úgy vettem észre, de jól hangzott ahogy előadta. Megfigyeltem amúgy, hogy ez az ember olyan, hogy ha egy légtérben van veled, beszéltet, érdeklődik, de egyik fülén be, másikon ki. Nem azért teszi, mert érdekli. Ha érdekelné, megjegyezné, és nem tenné fel a valóban többnyire bugyuta kérdéseit újra meg újra. Neki itt ez a feladata, szórakoztatja és szóval tartja a vendégeket. Ő a főnök. Az érdeklődése felszínes. Kérdez, de ha egy-két mondatnál hosszabban válaszolsz, már nem figyel, vagy belebeszél. Bezzeg ő órákon át fejti ki a dolgait. Volt egy téma, Amerika, amiben egyszerűen nem tudtam vele megértetni, hogy felfogom amit mond, és én is tudom, magamtól már. És csak mondta. Nagyon butának néz, komolyan mondom. De lehetetlen ezzel valamit is kezdeni.

Hogyan került fel a magyar rétes a bajor étlapra...
Több dolog is motivált, mikor eszembe jutott a menő rétesünk, amit otthon anyuval szoktunk közösen sütögetni. Én vagyok a töltelékben a király, ő meg a tészta-témában és magában a sütésben. Feltűnt hogy a "barátném", Kedves, állandóan hoz süteményeket, amelyeket ő készített, és kap érte lóvét, és azt adják el a vendégeknek. Tény, mi tény, a csaj nagyon profi, a sütik gyönyörűek, gusztusosak és finomak. Le a kalappal a banya előtt!
Ő itt az egyetlen, aki cukrászkodik, ugyebár a többi desszertről már írtam hogy "félvalódiak". Így összeállt a fejemben egy kép, miszerint mi lenne, ha sütnék egykét csodarétest, egyrészt emiatt, hogy lepipáljam, legalábbis megpróbáljam lepipálni Kedvest. Tudom, nagy az önbizalmam e tekintetben, de higgyétek el, nem vagyok konyhatündér, de amit meg tudok csinálni, az bizony általában perfektó! :D Khmmm
Nem csak ez motivált. Gondoltam megmutatom amúgy is hogy nem vagyok én annyira buta, és tapasztalatlan és minden egyéb, mint ahogy azt hiszik. Menőzni akartam, ez az igazság. Nem is tagadom. Meg hát ha már konyhán dolgozom, kötelező jelleggel szerettem volna valamit rittyenteni. Így esett, hogy péntek este, meló után elszaladtam a hozzávalókért, mármint azokért, amikben nem voltam biztos, hogy nekünk is van. Visszamentem, és összedobtam a tölteléket. Most találkoztam másodjára a "nem olyan könnyű magyar kaját csinálni külföldön" problematikával. A túró, legalábbis, amit én vettem inkább krémtúró volt, és ahogy utána megtudtam nem is igen fogok hazai fajtát találni, maximum hasonlót. A töltelékem így nem lett olyan állagú, amilyennek kellett volna hogy legyen. A rétes lapok extra minik voltak, így  meg kellett próbálnom ezekből a hasonló alapanyagokból a hazai eredmény hozni. Mikor összeraktam a rétest, kb csalódottan áltam felette, és szomorkásan konstatáltam, hogy ez bizony nem az, amit én akartam kihozni a dologból. Beraktam a sütőbe, a haver-szakács segédkezett nekem ebben abban, mit hol találok, mit hogyan állítsak a sütőn. Kedves is ott volt, de nem volt kedvem hozzászólni. Nagy mártír üzemmódban segédkeztem neki mosogatni, az utcai ruhámban, szeegény úgy el volt havazva, öröm volt nézni. Én meg előadhattam a hónap dolgozója cím verseny esélyesét. (ami nem létezik itt, csak viccelek) :D
Mikor kisült az én kis réteském, már teljesen boldog voltam. Van nálam egy olyan kategória kajákban hogy "ne nézd, csak egyed". Ez egy rokonom csúnyára sikerült brassóija után lett használatos, mert esküszöm, amilyen ronda volt, annyira finom lett! Életem legjobbja, amit valaha ettem. Azt hittem a rétesem is maximum ezt a szintet üti, és tán szép nem lesz, de finom igen. Nos, szép is lett, és finom is. A főnök imádja a desszerteket. Ilyen édesszájú férfiembert én még nem láttam. Nekiült és benyomott egy egéz rétest egyszerre. Már az első falat után áradozott róla, mennyire ízlik neki, mennyire tökéletes és hogy ez bizony megy az étlapra. Dagadt a mellem, büszke voltam mint a fene. Végigkóstolták a felszolgálók is, oda voltak érte. Megkóstolta a szakácsom is és azt mondta nagyon jó. No, ha már egy szakács megdicsér, akkor ott valóban hiba nincs! ;)

nem a legszebb, de legalább finom ;)

Én voltam az utolsó aki megkóstolta, tényleg finom lett. Így is, hogy a hozzávalók kicsit másak voltak. Azért hogy megmutassam kivel is van dolga, odamentem Kedveshez és mondtam neki, hogy ha szeretné, nyugodtan kóstolja meg a sütimet. Hozzáteszem végig bámult és duzzogott, míg elkészült. Mikor lezajlott az egész rétes-ügy, mindenki jóllakott és boldog volt, elvonultam. Elégedetten.

Humor a konyhán
A minap találkoztam egy krumplival, igen krumplival, ami igen érdekes formát öltött, vagy ahogyan a szakács fogalmazott, a természet tréfát űzött. Mindenkinek a maga fantáziájára bízom, hogy mit vél kiolvasni ebből a növényből, volt olyan voks hogy szív. Maradjunk annyiban hogy mindenki csodájára járt, és jót nevetett rajta. 

ez egy burgonya, ha mást látsz a képen, gondold át mi lehet a baj :)

Vasárnap este "buli volt" a konyhán. Egyetlen zavaró tényező volt, az Kedves. De még neki is volt egy olyan beszólása, amin még én is nevettem. Szólt a rádió, együtt énekeltünk számokat a szakácsokkal, felszolgálókkal. Volt egy kis riszálás is, és a hangulat egyébként nagyon jó volt. Van egy fiatalabb felszolgáló srác, és az egyik felszolgáló csajjal mindig mondogatják egymásnak hogy "Sa' ma' fesch?" ami annyit tesz hogy "Fessek vagyunk?" egy kis bajor dialektussal megspékelve. Sőt, állítólag onnan jött az egész, hogy valami osztrák bácsikák kérdezték ezt egyszer. És ez ilyen kis cikizés. Na nekem meg beindult a szóvicc összerakó agytekervényem, és egyszer csak gondolkodás nélkül mondtam a srácnak, tudod hogy mi a te neved? Johnny Fesch! Na aztán ez sikert aratott, tetszett neki, és mondogatta egész nap, és reklámozta. Csakhát a mögöttes sztori nem volt mindenkinek világos, és egyre másra kérdezték nekem Tobias miért is fess? Akarok tőle valamit? Ó, mamám! A kombinálós szíveteket egyem meg! Nem nem akarok, csakhát az osztrák bácsikák és... blablaa... De tetszik ez a név, olyan ügyes vagyok, na! :D

Szombaton bekopogott az elegáns cipőcskéjébe és Lufthansás kis kosztümjében a főnök kisebbik lánya. Piros orcával, fáradt szemekkel. Éppen most zavart le egy 4 napos München-SanFrancisco-t. Ahh, hát hadd ne mondjam, megdobbant a kicsi szívem. Imádom azt a várost, és nagyon jó lenne oda eljutni végre. Idén minden lehetőségem megvan rá szerencsére! Irigylem ám ezt az életmódot azért. Lennék szívesen sztyuvi!

És akkor záróakkordként egy kis könnyed szépség!
Csütörtökön felkeltem, hétágra sütött a nap, az Alpok úgy ragyogott mint ahogyan még sohasem. Ugyebár pont írtam hogy tán sosem fogom látni a toronyból őket, de kárpótlásul másik szögből igenis láthattam őket, a maguk gyönyörű valójában. Elhatároztam, hogy ha bele halok is, délután nem lazulok a szobámba a szünetem alatt, hanem bevágódom a kocsiba és elmegyek az Ammersee-hez, az én kedvenc kis helyemhez. Elmentem, de olyan unalmasnak találtam, mindig ugyan az a szög és látvány, el akartam menni a dombon túlra, vajon ott mit találok? Beültem még egyszer a kocsiba és zúztam lefelé, a hegyek irányába. Megérte! Az út mentén voltak kis parkolók, mögöttük susnyás és a tó. Leparkíroztam, aztán mint valami veszett őrült, megtámadtam a tópartot, és fotóztam. Az elemek már le voltak merülve, ide oda cserélgettem őket. Sajnos otthon maradtak a szuper aksijaim múltkor. Kénytelen voltam elemet venni. Lesétáltam a tó mentén egy ideig, megtaláltam a tökéletes pontot, leheveredtem, fotóztam, majd egy pasas álldogált egy ideig nem messze tőlem, majd rákérdezett hogy találtam e magamnak valami szép fotóznivalót. Hát annyit mondtam hogy bizony hogy találtam! Nem tudom rossz volt-e a látása, vagy mi lelte, de a hatalmas gyönyörű hegyeket és a különleges felhőket nehéz volt nem észrevenni!  Ezután mondta hogy na le is lép, szép napot. Majd megláttam a giga fotómasináját. Hű, itt már igazán nem értettem mit nem vett észre a tájon... Üldögéltem szépen csendben egy darabig, rájöttem hogy szegénnyel válthattam volna pár szót igazán, de nem volt kedvem. Meg utólag nincs mit tenni. Ezután visszasuhantam melózni, este pöppett fáradt voltam már...

erkényemről

Ilyen volt az elmúlt egy hetem, valahol, Európában... ;)