Bár nem vagyok sem tengerész, sem folyami hajós, sem bármilyen egyéb vizi szakma dolgozója, a cím mégis tükrözi kicsit ittlétem történéseit. Már az ideúton átmentem hatszor vagy hétszer a Dunán, aztán azóta szinte minden szabadnapom valami tavas élményhez kötődik, kilenc tó biztosan az emlékeimbe vésődött már. Imádom a vizet, minden formában és szögből. Bajorország, ha mást nem is adott nekem, de a természet szépségét kétkézzel dobálja. Danival állapítottuk meg, mikor az Alpokban jártunk, hogy erre az egész tájra egy dolog nagyon is jellemző; az ember arrébb lép két métert és máris minden teljesen más. Egyszerűen tényleg így van! Ezt igen nehéz elmagyarázni vagy bizonyítani annak, aki nem ismeri a tájat, de valóban ez a helyzet. Hiába látod ugyanazt a domboldalt, vagy fát, tavat, hegyet, épületet, pár méter és az egész teljesen új. München, azaz maga a város egyszerűen még nem varázsolt el, bár nem is adtam neki még sok lehetőséget. Sajnos várom hogy végre zöldelljenek a fák és kicsit hangulatba boruljon minden, de ez valahogy nem akar elkezdődni, pedig már április van és lassan húsvét. Kapom a híreket hogy Amerikában már virágzik, Angliába is zöld minden /mondjuk ott nem nehéz/ de itt valahogy nem akar átbillenni a mérleg nyelve őszről tavaszra. Mert a táj most inkább elég őszies.
Szerelmes lettem a hegyekbe, egyszerűen nem tudom a szemem levenni róluk. Ma, mikor a tetőtérben csináltam a szobákat, olyat láttam amit még sosem. Innen, tőlünk az Alpokat, de olyan gyönyörű tisztán, hogy teljesen lefagytam. Tudom, ez így abszolút unalmas, és semmi izgalom nincs benne, hegyeket nézek, és örülök is neki, sőt még írni is képes vagyok róla. De azt mondom, aki az élet ehhez hasonló "apróságait" nem értékeli, az a nagyot sem fogja. Nem magamat akarom fényezni, de úgy gondolom elég jó tulajdonság, hogy ilyen "adott" dolgoknak is tudok örülni, és értékelni őket. Fákat, hegyeket, tavakat, napsugarakat.
Igazából ez volt a pihekönnyű és vidám része a bejegyzésnek. Úgy döntöttem, ma írok kicsit a munkám apró kis titkairól. Most már jobban átlátom és belelátok dolgokba, így most már merek róla igazán mesélni. Titoktartásról a szerződésemben egy szó sem áll, így abszolút könnyű szívvel rántom le a leplet. Eme csodás dolgok nem lesznek meglepőek azon személyek számár akik ilyenféle vendéglátásban dolgoznak.
Kezdjük rögtön a desszertekkel. Kikészít hogy minden mirelit. A palacsinta a szufflé, az almáspite, az sült alma. Az aranygaluska meg előregyártott. Mikor azt hinnéd, hogy beülsz egy étterembe, és ott majd te olyat kapsz, amit otthon biztosan nem, kicsit kiábrándító hogy a vanília öntet flakonos, a tészta bolti, és minden egyéb meg mirelit. És persze mindezért otthagysz olyan összeget, hogy leesik az állad! Persze erről te mit sem tudsz, ízlelgeted és azt mondod, igen ezért jöttem, mert itt egy isten a szakács. Csakhát igazából ez olyan meki fíling, nem azért finom, mert azon múlt ki sütötte ki, hanem hogy hogy csomagolták a gyárban.
Aztán ott van a higiénia kérdése. Hát, elég kiábrándító. Nincs baj az ételekkel, abszolút biztonságosak, én is ezt eszem, de az hogy a salátákat is puszta kézzel állítják össze, se egy kesztyű vagy valami, az furcsa. Azthiszem ennyit a "titkos" részről. Valahogy most nincs kedvem róla ódákat zengeni, mi hogy van itt elfuserálva. Ez is csak egy munkahely, én meg egy dolgozó. Szóval egyelőre ennyi.
A másik "hadititok" azaz nevezzük inkább a hét mottójának; "a ragyogó felszín alatt, belül minden romlott"
Ezt úgy tudnám igazából magyarázni, hogy itt az emberek kiállítanak maguknak egy csodás kirakatot, majd ha "szerencséd" van, elkapod őket gyengébb pillanatukban, és rálelsz az igazságra. A minap hallottam sírni a főnök kisebbik leányát. Persze tudom mi a szitu vele, de akkor is furcsa volt élesben elkapni a dolgot. 27 éves, egész jó kis csaj, ugyebár sztyuárdessz, és tíz év együttélés és 4 hónap házasság után, most válik, mert az ura kavar az egyik 23 éves gyakornokával a cégében. Persze az esküvő előtt óta, de az úriember nem volt oly bátor hogy inkább lefújja a lagzit. Aztán az ottfelejtett telefon volt a bűnös, aki lebuktatta kufircmatyit. Hát igen szomorú történet, igazából leesett az állam, egyrészt mert ezt a főnököm csak így a semmiből elmesélte, anélkül hogy egy szót is kérdeztem volna, másrészt azért elég kemény. Aztán mikor szegény sírt, kicsit megdöbbentem. Ebben a sziklalelkű családban is van sírás? Aztán jöttek azóta kisebb családi viták, tényleg apróbbak, de kibújik azért általuk a szög a zsákból. A nagyobbik leány, akinek van a két kicsije meg nálam megbukott anyaságból. Ott van szerencsétlen 16 hónapos kislány, és az étterem minden egyes dolgozója foglalkozik vele, de Ő, a nagysasszony, nem ér rá. Szomorú ez. A húga, aki épp most válik, és nyilván szintén családról álmodozott már, meg szaladgál a 3 hónapos kicsivel, eteti meg dajkálja, meg minden. A naggyal is minden dolga van. Múltkor mondta mikor a nagyobbik már a huszadik mesekönyvet vetette elő vele, hogy ennél még dolgozni is jobban szeret. Szóval a család kicsit érdekes. A gyerekek folyton ott lógnak a konyhán, az anyjuk pedig "kőkeményen" dolgozik. Fel van háborodva ha a kislány szalad és ordítja hogy Mama! Furcsa ez nekem nagyon. Szül két gyereket, mert ráadásul van akkora szerencsétlen hogy ahogy szült rögtön újra terhes lett véletlen, és most meg látom a fején hogy nem tetszik ez neki a helyzet.
A fentieket nem ma írtam hanem kedden de fáradt voltam aznap befejezni.
Nem akarom bántani a németeket, de igazából képtelen vagyok azonosulni a világukkal, viszont egy biztos; Én választottam hogy ide jövök, még akkor is ha nem tudtam mire számíthatok. Valahogy olyan ez mint "a törvény nem ismerése, nem mentesít alóla". Elhatároztam hogy nem is fogok lázadni egy nép hülyeségei ellen, itt így a megszokott minden, én vagyok a külső szereplő. Inkább megpróbálom "ellopni" a pozitív dolgokat, azokat amelyektől több lehetek. Ilyen például a büszkeségük és a magabiztos kiállásuk. Nem akarom fennhordani az orrom, sem beképzelt vagy lenéző lenni, de egy jó kiállás sosem árt. A magyar mentalitásban pont ezt utálom, hogy mindenki bús és elfogadja azt ami jut, nem tör felfelé. Tény, nem is egyszerű, az egész ország elég élhetetlen, nem véletlen vagyok éppen itt. De én tettem már egy lépést, elmentem A-ból B-be, ami nem egy kis áldozat a jobb élet reményében. Otthon hagyni egy magyar életet, magyar családot, magyar barátokat, magyar háziállatokat, magyar ételeket, és minden mást. Nem a túró rudi, és nem a paprikáskrumpli lesz gyászom legnagyobb alany, de valóban nehezebb egy életet feladni, mint gondolná az ember. Szeretem nagyon a magyar nyelvet, imádom a szavainkat, imádok velük játszani. Bármennyire is vagyok "részben német", itt jöttem rá, hogy ami valaha volt, az nagyon-nagyon elmúlt. Lehet hogy az anyanyelvemmel együtt tanultam a németet is, és lehet hogy annak idején folyékonyan és gyönyörűen beszéltem, álmodtam és gondolkodtam, ez már a múlt. Köszönhető ez egy borzalmas némettanárnak, aki rákényszerített akcentussal megtanulni a németet, egyrészt féltékenységből, másrészt hogy az osztálytársaim is megértsenek. A számomra oly kedves nyelv, egyik pillanatról a másikra a rémálmom lett, és gyomorgörccsel mentem be az órákra, holott a legjobb voltam természetesen. Aztán középiskolában már nem is szerettem a németet, örültem igazából hogy egy évvel előbb leérettségizhettem belőle és nem volt több dolgom vele. Nyelvvizsga megvan, ez a lényeg. Még mindig szeretem, de tanulni nem szerettem sosem a rossz kezdés végett. Voltak jó tanáraim is pedig, sőt! De a kedvemet már nem tudták visszahozni ők sem. És tény, baromi lusta voltam én már németet tanulni az utolsó években, utólag is elnézést érte. Csak untam. A többiek alig haladtak, nekem meg nyűg volt az egész. Mindegy. A szomorú az egészben az, hogy kiölték a német gondolkodásom, már nem vág úgy az agyam. A vicc pedig az, hogy angolul csak a suliban tanultam, viszont elég jó tanároktól és érekes hogy messze nem tudok olyan jól mint németül, de sokkal jobban áll már a nyelvemre, és jönnek a szavak gondolkodás nélkül sokszor.
Még egy érdekesség az engem körülvevő emberekről...
Van a főnök veje, tehát a nagyobbik lánya férje, a két kiskölyök apja. Férfiember, német, és ahhoz képes hogy német nem egy rosszképű pasas. Ez oké, el is mennék a dolog mellett, de van egy valami, ami annyira szemet szúr az egészben, hogy nem bírom magam "túltenni" rajta. Vázolom. Jön egy jóképű, csinos pasi, jól öltözött, ing meg minden, magas és mutatós...... aztán megszólal. Ha magyarul akarnám ezt érthetővé tenni, valahogy így képzeljétek el: "ejjj ányukám, jer mán ide, hauzzál mán egy kis fát töüzre! há miván mán, e? gyüjjé má, topogjá sebesebben!" Tudom, tudom "baromi kreatív" de esküszöm nem tudom máshogy érthetővé tenni. Szóval van ez az ember, megszólal a maga nagyon "parasztos" módján, és feláll a szőr a hátamon. El sem hiszem hogy van ilyen!!! :)
Na mára volt itt egyveleg kéremszépen! ;)
Szerelmes lettem a hegyekbe, egyszerűen nem tudom a szemem levenni róluk. Ma, mikor a tetőtérben csináltam a szobákat, olyat láttam amit még sosem. Innen, tőlünk az Alpokat, de olyan gyönyörű tisztán, hogy teljesen lefagytam. Tudom, ez így abszolút unalmas, és semmi izgalom nincs benne, hegyeket nézek, és örülök is neki, sőt még írni is képes vagyok róla. De azt mondom, aki az élet ehhez hasonló "apróságait" nem értékeli, az a nagyot sem fogja. Nem magamat akarom fényezni, de úgy gondolom elég jó tulajdonság, hogy ilyen "adott" dolgoknak is tudok örülni, és értékelni őket. Fákat, hegyeket, tavakat, napsugarakat.
Igazából ez volt a pihekönnyű és vidám része a bejegyzésnek. Úgy döntöttem, ma írok kicsit a munkám apró kis titkairól. Most már jobban átlátom és belelátok dolgokba, így most már merek róla igazán mesélni. Titoktartásról a szerződésemben egy szó sem áll, így abszolút könnyű szívvel rántom le a leplet. Eme csodás dolgok nem lesznek meglepőek azon személyek számár akik ilyenféle vendéglátásban dolgoznak.
Kezdjük rögtön a desszertekkel. Kikészít hogy minden mirelit. A palacsinta a szufflé, az almáspite, az sült alma. Az aranygaluska meg előregyártott. Mikor azt hinnéd, hogy beülsz egy étterembe, és ott majd te olyat kapsz, amit otthon biztosan nem, kicsit kiábrándító hogy a vanília öntet flakonos, a tészta bolti, és minden egyéb meg mirelit. És persze mindezért otthagysz olyan összeget, hogy leesik az állad! Persze erről te mit sem tudsz, ízlelgeted és azt mondod, igen ezért jöttem, mert itt egy isten a szakács. Csakhát igazából ez olyan meki fíling, nem azért finom, mert azon múlt ki sütötte ki, hanem hogy hogy csomagolták a gyárban.
Aztán ott van a higiénia kérdése. Hát, elég kiábrándító. Nincs baj az ételekkel, abszolút biztonságosak, én is ezt eszem, de az hogy a salátákat is puszta kézzel állítják össze, se egy kesztyű vagy valami, az furcsa. Azthiszem ennyit a "titkos" részről. Valahogy most nincs kedvem róla ódákat zengeni, mi hogy van itt elfuserálva. Ez is csak egy munkahely, én meg egy dolgozó. Szóval egyelőre ennyi.
A másik "hadititok" azaz nevezzük inkább a hét mottójának; "a ragyogó felszín alatt, belül minden romlott"
Ezt úgy tudnám igazából magyarázni, hogy itt az emberek kiállítanak maguknak egy csodás kirakatot, majd ha "szerencséd" van, elkapod őket gyengébb pillanatukban, és rálelsz az igazságra. A minap hallottam sírni a főnök kisebbik leányát. Persze tudom mi a szitu vele, de akkor is furcsa volt élesben elkapni a dolgot. 27 éves, egész jó kis csaj, ugyebár sztyuárdessz, és tíz év együttélés és 4 hónap házasság után, most válik, mert az ura kavar az egyik 23 éves gyakornokával a cégében. Persze az esküvő előtt óta, de az úriember nem volt oly bátor hogy inkább lefújja a lagzit. Aztán az ottfelejtett telefon volt a bűnös, aki lebuktatta kufircmatyit. Hát igen szomorú történet, igazából leesett az állam, egyrészt mert ezt a főnököm csak így a semmiből elmesélte, anélkül hogy egy szót is kérdeztem volna, másrészt azért elég kemény. Aztán mikor szegény sírt, kicsit megdöbbentem. Ebben a sziklalelkű családban is van sírás? Aztán jöttek azóta kisebb családi viták, tényleg apróbbak, de kibújik azért általuk a szög a zsákból. A nagyobbik leány, akinek van a két kicsije meg nálam megbukott anyaságból. Ott van szerencsétlen 16 hónapos kislány, és az étterem minden egyes dolgozója foglalkozik vele, de Ő, a nagysasszony, nem ér rá. Szomorú ez. A húga, aki épp most válik, és nyilván szintén családról álmodozott már, meg szaladgál a 3 hónapos kicsivel, eteti meg dajkálja, meg minden. A naggyal is minden dolga van. Múltkor mondta mikor a nagyobbik már a huszadik mesekönyvet vetette elő vele, hogy ennél még dolgozni is jobban szeret. Szóval a család kicsit érdekes. A gyerekek folyton ott lógnak a konyhán, az anyjuk pedig "kőkeményen" dolgozik. Fel van háborodva ha a kislány szalad és ordítja hogy Mama! Furcsa ez nekem nagyon. Szül két gyereket, mert ráadásul van akkora szerencsétlen hogy ahogy szült rögtön újra terhes lett véletlen, és most meg látom a fején hogy nem tetszik ez neki a helyzet.
A fentieket nem ma írtam hanem kedden de fáradt voltam aznap befejezni.
Nem akarom bántani a németeket, de igazából képtelen vagyok azonosulni a világukkal, viszont egy biztos; Én választottam hogy ide jövök, még akkor is ha nem tudtam mire számíthatok. Valahogy olyan ez mint "a törvény nem ismerése, nem mentesít alóla". Elhatároztam hogy nem is fogok lázadni egy nép hülyeségei ellen, itt így a megszokott minden, én vagyok a külső szereplő. Inkább megpróbálom "ellopni" a pozitív dolgokat, azokat amelyektől több lehetek. Ilyen például a büszkeségük és a magabiztos kiállásuk. Nem akarom fennhordani az orrom, sem beképzelt vagy lenéző lenni, de egy jó kiállás sosem árt. A magyar mentalitásban pont ezt utálom, hogy mindenki bús és elfogadja azt ami jut, nem tör felfelé. Tény, nem is egyszerű, az egész ország elég élhetetlen, nem véletlen vagyok éppen itt. De én tettem már egy lépést, elmentem A-ból B-be, ami nem egy kis áldozat a jobb élet reményében. Otthon hagyni egy magyar életet, magyar családot, magyar barátokat, magyar háziállatokat, magyar ételeket, és minden mást. Nem a túró rudi, és nem a paprikáskrumpli lesz gyászom legnagyobb alany, de valóban nehezebb egy életet feladni, mint gondolná az ember. Szeretem nagyon a magyar nyelvet, imádom a szavainkat, imádok velük játszani. Bármennyire is vagyok "részben német", itt jöttem rá, hogy ami valaha volt, az nagyon-nagyon elmúlt. Lehet hogy az anyanyelvemmel együtt tanultam a németet is, és lehet hogy annak idején folyékonyan és gyönyörűen beszéltem, álmodtam és gondolkodtam, ez már a múlt. Köszönhető ez egy borzalmas némettanárnak, aki rákényszerített akcentussal megtanulni a németet, egyrészt féltékenységből, másrészt hogy az osztálytársaim is megértsenek. A számomra oly kedves nyelv, egyik pillanatról a másikra a rémálmom lett, és gyomorgörccsel mentem be az órákra, holott a legjobb voltam természetesen. Aztán középiskolában már nem is szerettem a németet, örültem igazából hogy egy évvel előbb leérettségizhettem belőle és nem volt több dolgom vele. Nyelvvizsga megvan, ez a lényeg. Még mindig szeretem, de tanulni nem szerettem sosem a rossz kezdés végett. Voltak jó tanáraim is pedig, sőt! De a kedvemet már nem tudták visszahozni ők sem. És tény, baromi lusta voltam én már németet tanulni az utolsó években, utólag is elnézést érte. Csak untam. A többiek alig haladtak, nekem meg nyűg volt az egész. Mindegy. A szomorú az egészben az, hogy kiölték a német gondolkodásom, már nem vág úgy az agyam. A vicc pedig az, hogy angolul csak a suliban tanultam, viszont elég jó tanároktól és érekes hogy messze nem tudok olyan jól mint németül, de sokkal jobban áll már a nyelvemre, és jönnek a szavak gondolkodás nélkül sokszor.
Még egy érdekesség az engem körülvevő emberekről...
Van a főnök veje, tehát a nagyobbik lánya férje, a két kiskölyök apja. Férfiember, német, és ahhoz képes hogy német nem egy rosszképű pasas. Ez oké, el is mennék a dolog mellett, de van egy valami, ami annyira szemet szúr az egészben, hogy nem bírom magam "túltenni" rajta. Vázolom. Jön egy jóképű, csinos pasi, jól öltözött, ing meg minden, magas és mutatós...... aztán megszólal. Ha magyarul akarnám ezt érthetővé tenni, valahogy így képzeljétek el: "ejjj ányukám, jer mán ide, hauzzál mán egy kis fát töüzre! há miván mán, e? gyüjjé má, topogjá sebesebben!" Tudom, tudom "baromi kreatív" de esküszöm nem tudom máshogy érthetővé tenni. Szóval van ez az ember, megszólal a maga nagyon "parasztos" módján, és feláll a szőr a hátamon. El sem hiszem hogy van ilyen!!! :)
Na mára volt itt egyveleg kéremszépen! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése