Egy party Münchenben

Két hónapos bajor pályafutásom hamarosan véget ér. Holnap lesz az utolsó napom és utána bedobom a törcsit. Azért így még búcsúzóul rosszkislánykodtam egyet és hát... hmm, ma nem mentem be melózni.
Történt ugyanis, hogy tegnap este elmentem bulizni........

Szóval tegnap délután végeztem a melóval, szerencsére jó hamar, aztán volt egy tervezett napirendem. Úgy gondoltam alszok egy keveset, hogy másnap majd bírjam a strapát jobban. De kaptam az infót hogy hamarabb találkozunk, aztán már nem láttam értelmét így inkább nekiültem megvarrni a nadrágomat. Varrok, varrogatok, végzek az egyik szárával, aztán látom hogy nincs már idő a másikra. Na szép! Akkor mit vegyek fel. Jött a baj. Ugyanis nekem ilyen jellegű ruháim nincsenek... avagy naigen, vannak. Rögtönöztem egy szettet, majd készülődtem, amolyan csajosan, ahogy azt kell. Megnéztem a biztonság kedvvért hogy a tárcámban van-e a személyim, és nem találtam! Indulnom kellett, és fogalmam sem volt, hol keressem. Nem volt időm keresgélni, reméltem elég a jogsi. Bepattantam a kocsiba, fénysebességgel Steinebachban voltam. Kocsit lezártam, még azért körbenéztem gyorsan a személyi miatt, hátha kiesett, de semmi. Vettem gyorsan jegyet, aztán jött is hamar az S-bahnom. Leszálltam a Marienplatzon, mintha ezer éve jönnék mennék itt, már úgy kiigazodom. Felmentem, odatipegtem a szökőkúthoz, és már láttam is Szimit és Zsuzskát. Zsuzskával most találkoztunk először, de észre sem vettük azthiszem. Szerintem nem kell mondjam, ha három magyar leány, Münchenben, egy péntek este összejön, abból csak vigadalom sülhet ki! Metróztunk egyet, egy ideig rossz irányba, aztán átszálltunk visszafelé, egy elviekben magyar helyre mentünk, Schlukauf a neve. Ott bemelegítettünk, ment a dumcsi ezerrel, találkoztunk más magyarokkal is, aztán szépen elindultunk szórakozósdiba. Útközben annyit nevettünk, hogy az őrület, jajjj de hiányzott ez már nekem!!! A metrón is jót mulattunk, egy ősz fickó már nagyokat mosolygott rajtunk! A Kultfabrik nekű helyre mentünk, szerintem tök szupi! Több hely van egyszerre egymás mellett, hegyén hátán, és péntekenként egy belépővel mindbe be lehet menni. Letettük a táskákat, jöttünk mentünk, iszogattunk, táncikáltunk. Drága Szimi rábeszélt a magassarkúra, és én abban mentem, persze ők nem. :) Egy idő után kezdett a dolog kényelmetlen lenni, ugyanis egy ideje nem mászkáltam már benne, amúgy igen kényelmes. Volt egy pont, mikor már a fáradtság és a lábfájás leülésre kényszerített. Azért egész nap melóztam, aztán ugye még ez a kis buli, így egyben sok, tudjátok jól hogy úgyis állandóan fáradt voltam/vagyok. Leültem, nézelődtem, aztán egyszer csak a nagy semmiből előttem egy kis verekedés kerekedett és hogy én se maradjak ki a jóból, az egyik pasi telibe rátaposott a lábamra, ahogy a másik behúzott neki és az hátralendült. Szóval nem volt direkt, de annyira jól estett, hogy el sem tudom mondani. Eleve fájt, hát még ezután... :)
Aztán volt még pofozkodás, a csaj elkapta a srácot mert az mást akart megcsókolni, erre a semmiből előtűnt egy csaj, lecsapta a srácot, aztán elrángatta. Hűű, hát nem járok én sokszor bulizni, de azt hiszem kaptam egy jó időre való adagot! Jól éreztem magam amúgy nagyon, jól esett végre egy kis lazulás. Egy idő után aztán feladtam, mert nagyon befáradtam és a lábam meghalt. Már egy ideje mezítláb közlekedtem, még szerencse hogy már elég jó volt az idő ehhez. Öt óra magasságában szóltam hogy Auf Wiedersehen van nálam. Összeszedtem a kis cuccom a ruhatárból aztán útnak indultam - mezítláb. Kezemben fogtam kis pipellőmet, és így sétálgattam el az S-bahnig, odafigyelve mibe lépek. Így is kínszenvedés volt, de ez volt a jobbik verzió.

 pirkadat

Az állomáson találkoztam persze néhány fura tekintettel, dehát ez ezzel jár. Szépen - szintén mezítláb - felszálltam az S-bahnra, felpakoltam magam az ülésre, beállítottam az ébresztőt, és szunyókáltam hazáig. A kocsiban volt egy cipő, azt gyorsan felvettem, és hazasuhantam. Cseppet fáradt voltam. Megpróbáltam feltűnésmentesen bejutni az ajtón, nem tudom sikerült-e. Levetkőztem jobban mondva letéptem magamról a ruháimat, aztán szépen kidőltem. Ébresztő be, végre alvás.

Aztán felkeltem. Csörgött az ébresztő. Azt hittem meghalok. Szépen felöltöztem, áttotyogtam, közöltem hogy szarul vagyok, erre elküldtek. Visszajöttem, csörög a vonalas, a következő kérdéssel, Vivien, sokat ittál tegnap? Hmm. Spontán rávágtam hogy dehogyis, egy kínaiban kajáltunk, biztos elcsaptam a gyomrom. A kis szemét kolléganőm, aki tudta hogy este lelépek, biztos kombinált, bár nem tudhatta hová megyek. Aljas volt, de én meg ravasz. Közölte hogyha délig jobban bírnék lenni, az jó lenne, mert kellenék, sok a tennivaló ma. Hát, mondjuk úgy, nem voltam olyan állapotban hogy ez engem érdekeljen. Csak aludni akartam. Így is tettem. Délre beállítottam az ébresztőt, de nem voltam még jól, aztán visszaaludtam. Senki nem keresett, én meg nem jelentkeztem. A telefont nem tudtam hogy kell használni, hogy elérjem őket, így simán csak lapítottam. Délután négy-öt körül keltem ma, aztán tettem, vettem, csomagoltam. Jött is a szomszédom, hogy hogy vagyok. Mondom már jól, holnap melózok. A kérdésre hogy mennyire voltak ki a főnökék hogy szarul voltam, annyi volt a válasz hogy az inkább mindegy, úgyse vagyok már sokáig, Tehát berágtak :D
Igazából nem érdekel, és igazából az sem hogy ma sok volt a dolog. Jobb is hogy kimaradtam belőle! Ő átment, megüzente hogy holnap már megyek, és ennyi. Holnap vár rám biztos valami kedves kis reakció. Vagy amilyen őszintétlenek itt az emberek, és amennyire az egyenesség hiányzik belőlük, talán nem mondanak semmit, már kiélték magukat a hátam mögött.
Már két táskát összepakoltam, még egy maradt. Német életem lassan bőröndbe lesz zárva, és egyelőre úgy megyek innen, erről a helyről el, hogy vissza se nézek. Szép a hely, és kezdem megkedvelni a várost is. De ha itt maradnék, ezen a melóhelyen, nem sokat élvezhetnék belőle. Úgyhogy éljen, holnap VÉGE!!!

pár kép talán majd utólag... ;)

Milyen ez a Vivien...

Hát szó se róla, ma volt az a napom, amit ha egy vígjátékban néznék, szakadnék a röhögéstől és túlzásnak, hálivúdi hatásvadászatnak tartanám.
Történt ugyanis a mai napon, hogy csinálom a szobákat, nagy lightosan, mert a fenének nem volt kedve hamar lemenni a konyhára. És persze az ezzel együtt járó, "emberekkel találkozáshoz" sem volt kedvem. Állok a második emeleten, éppen készülődöm lefelé, hogy összepakoljak, mert végeztem, és hallom, hogy valami nagyon zümmög egyel lejjebb. Na, szuper, bejött egy darázs. Nagy óvatosan lementem, nem tudom allergiás vagyok-e a csípésére, de nem most akartam kipróbálni. Leérek, látom, egy giga lódarázs zümmög az ablakban, keresi az windowson az exitet. Először rendes voltam, próbáltam terelgetni az útját törülközővel, kicsit jobbra, kifelé, de szegény annyira béna volt, hogy feladtam. Na itt jött a "sajnálom haver, de pusztulnod kell" felismerés. Az ablak előtt volt ugyanis a hatalmas, de tényleg hatalmas adag szennyes ágynemű, és nekem azt össze kellett szednem. Haver pedig pont ott zümmögött, nem máshol. Fogtam megint a törülközőt és lecsaptam. Talált. Darázs a földön, de nem jó helyen. Törülközővel kicsit odébbsuhintottam, had kínlódjon tovább a padlón, de egy másik, engem nem zavaró helyen. De annyira próbálkozott, hogy arra jutottam, talán újra erőre kap, és ismét felszáll. Ezt nem akartam megvárni, így a törülközővel megpróbáltam lesöpörni az emeletről. DE!!! Beakadt a törülközőbe! És ahogy rántottam egyet rajta, hogy essen le, Haver fogta magát és egyenesen az arcom irányába repült, igen erélyesen. Focistákat meghazudtoló vetődést hajtottam végre a szennyes irányába, hárítva az esetleges becsapódást. A darázsét az arcomba, a sajátomét a márványpadlózatba. :D Felültem. Röhögtem saját magamon, pláne hogy rájöttem, nem tud szegény repülni, csak így sikerült őt irányítanom, ahogy megrántottam a törcsit. Ültem egy darabig, néztem a szenvedőt, aztán tovább csináltam a dolgom. Szánalmas lehetett a látvány... :)

Csapó kettő;
Takarítok délután a lakásba, mert néha ott is kell, bár a fenének van kedve egész napos klotyópucolás és mosogatás (najó nem csak ebből áll a dolgom, de ez is benne van) után még otthon is ezt csinálni. Szóval eljutottam pont a budiig, kisikáltam, aztán befejeztem a csapot. Fenn a polcon volt egy kis fém alkatrész, megfogtam, és a jó ég tudja hogyan, de sikerült a fél méterrel arrébb lévő WC-be egyenesen beleejtenem. Na akkor szépen nyúljunk be pőre kézzel érte, mert más megoldás nincs. Így is mindig eldugul, mi lenne ezután??? Utána a létező összes fertőtlenítővel végigsikáltam a kezem és hogy duplán legyen kellemetlen, az ujjamon lévő icipici sebecskén át igencsak nagy fájdalmakat okoztak a szerek. Ez volt már csak igazán burleszk. Chaplin is elbújhat.

Három a magyar igazság;
Üldögélek a szobámban, felállok, teszek veszek, ide rakom a laptopot, oda rakom a laptopot, jövök, megyek. Egyszer csak térülök-fordulok és a töltő kábelje úgy döntött, hogy ketté válik. Mert ugye egy töltőnél jobb a kettő. Én ezzel nem értettem egyet, dehát nem tehettem már ellene. Itt jött a "hogyan szereljem meg"? Töltőt most nem tudok és nem is akarok venni, otthon is egy vagyon, hát még itt mennyi lenne. Meghát honnan vegyek? Menjek át a szomszédba, és kérjek egyet a póniktól vagy a kecskéktől? Áramot is csak a drótkerítésükön keresztül ismernek, nemhogy még egy Acer-töltőt. Na mivel a kecskés sztori nem volt választható megoldás, maradt a barkácsolás. Volt egy cafat használt szigetelőszalagom, de az már nem ragadt. Na átmentem a szomszéd szobába Birgithez, kérőre vontam szigetelőszalag ügyben, de nem nyert a dolog. Viszont mondta hogy van celluxa! Szuper! Mondtam neki hogy adjad anyukám, próba cseresznye! Maradjunk annyiban, hogy nagyon kitanult barkácsoló ezermester vagyok, fúrok, faragok, vízmértékezek, colstokozok, csavarhúzózok, ecsetelek, kalapácsolok és általában sikerrel járok, ritka hogy nem. Sosem voltak idegenek a szerszámok, ezek körül nőttem fel. Bennem elveszett egy asztalos, festő, autószerelő, mérnök és most már tudom, hogy villanyszerelő is. Meg sem lepődöm. Najó :D Túlzás hogy hatalmas és bonyolult feladatot hajtottam végre, nem volt nehéz egyáltalán, de higgyétek el, ez a nagyon apróság is iszonyatosan el tudta volna rontani a kedvem, ha nem sikerül, mert a laptopom itt a legkedvesebb barátom, a kocsi mellett. Szóval a technikát is lepipáltam.

 az eszköztár

 a bizonyíték :D

Ezek történtek ma velem, csupa-csupa bénaság.

Beszélgettem a felszolgáló sráccal, Philippel, mert együtt kellett ma csinálnunk a szobákat. Édes volt, mert megkérdezte hogy nyaralni megyek-e jövőhéten, legalábbis hogy szabim lesz-e. Mondom; nem, szivem, hazamegyek. Ezen jót nevetett, mert tényleg azt hitte viccelek, mert ez az ő dumája amúgy hogy; Na, mehetünk haza? Ezt akkor szokta mondani ha valamivel végez. Aztán szépen elmeséltem neki mi a pálya és hogy ez nem vicc. Szegény anyám, 750km-rel keletre biztosan csuklott... Mert ha én elmegyek, csinálhatja megint a srác a szobákat, és utálja. Hát... bocsi.
Na a másik! Van ugye a haver-szakács. Nem az akire rányitottam az ajtót, mert az már lelépett egy hónapja, felmondott réges rég. Na, ez a szakács az, aki ha százszor nem mondta el hogy sajnálja hogy már elkeltem, akkor egyszer sem. Kár hogy ennyire kattog ezen szegény, mert ha nem keltem volna el, akkor se lenne esélye, egyenesen mínusz 20% sem. Nem vagyok genya, de szegény egyszerűen nem az esetem. És akkor most kedvesen fejeztem ki magam. Viszont irtó rendes, és vele lehet beszélgetni, igazán beszélgetni, nem csak felületesen, és nem csak idióta, bugyuta dolgokat kérdez. És nem csak az irántam való érdeklődése miatt. Ő az, akinek ha mondok valamit, azt meg is jegyzi, mindig fűz hozzá valamit és egyszerűen ha mondhatom így, az egyetlen barátom itt. Ez abból eredményeztethető, hogy ő bizony keletnémet. Ő tudja mi a dörgés nálunk magyaroknál, hasonló színben látja a világot. Soha nem gondoltam, hogy ez ennyire különböző dolog lehet egy országon belül. Annyira más mint itt a többiek. Mármint egyszerűen nincs ez a susmogós, másik háta mögött fecsegős indíttatása, nem önző, nem beképzelt. A többi pedig ilyen. Máshogy szagolják a virágot is. És szegény virág sem magától szép, hanem attól, hogy ők ültették. Lehetetlen ezt amúgy normálisan elmagyarázni. Az egyik nem lát saját magán és a családján túl, a másik pedig széles látókörű. Ennyi. Szóval így találtam meg a (magyar)hangot ezzel a szakáccsal. Aztán jött a tegnap, és egy aranyos kis vallomás, én vagyok számára a nőideál. Hmm. Mosollyal feleltem, erre mit mondhatnék? Aztán folytatta egy kis elemzéssel. Bejön neki a külsőm, a formám, a humorom, a nyitottságom stb, stb. Erre már annyit válaszoltam, kedves tőle, és annyit mondhatok, hogy személyében ebben az országban az egyetlen barátra leltem. Nem a klasszikus barátság értelmében állítom ezt róla amúgy, hanem akkor nevezzük magyarul havernak. Dumcsipajti. Szegényt nem kárpótoltam ezzel a válasszal amúgy, további elemzésbe kezdett, hogy azért egyik hétfőn összefuthattunk volna és hogy nagyon sajnálja hogy elmegyek. Hát, van ez így...Azt mondom, sose röhögjük ki, vagy becsüljük le azoknak a rajongását, akik számára elérhetetlenek vagyunk. Azért ezek szép dolgok. Vannak, voltak mindig is fiú barátaim, szóval még egy elfér.
Ma beállított feldagadt arccal és egy igazolással a fogorvostól, aztán elment. Na szegényke.

Már előre jeleztem hogy holnap nem vagyok hajlandó este is dolgozni, mielőtt még meg akarnának kérni - utolsó pillanatban, mint mindig. Nem érek rá, végre partyzom egyet Münchenben! Éljen, éljen!!! Ahh egyik lábam itt, másik ott, gondolataim éppen négy országban cikáznak, hova, mikor, kinek, mit, miért és hogyan és minek. Nagyon nem egyszerű, de nem, azt nem állítom hogy nem tetszik. Igazából fel sem tudom fogni, másfél hét múlva már megjártam NewYorkot, és az én kis óceánparti lakhelyemen élvezem a napsütést. Vennem kell majd egy biciklit, és már a Niagarára tervezek kirándulást, azt hogy mikorra jön végül össze nem tudom, de kicsit komikus ilyeneket tervezni, olyan mintha Barbie-babáznék, vagy szerepjátékot játszanék.
-Te, Ken! Nem ugrunk el Malibuba?
-De! Persze Barbie, hozd a strandtáskát, én addig kiállok a Mustanggal a garázsból!
Szóval ilyen ez az internacionális, kozmopolita életmód. ;)

Nymphenburgi kastély és egy kis shopping

Végre valahára nagy nehezen sikerült egy újabb találkozót megbeszélnem Szimivel, így erre a hétfőre szerencsére volt egy kis helyi szervezésű társasági programom. Vasárnap este megint túlzásba estem a online beszélgetéssel, sajnos Amerikával beszélni egy ilyen dolog, egyszerűen az időeltolódás miatt nem olyan egyszerű. De megérte. Hétfőn felkeltem és rájöttem, már késésben vagyok. Villámgyors zuhanyzás, hajszárítás, interneten megnéztem az útvonalat, és le is írtam. Bedobáltam a táskámba ami kell, aztán itt sem voltam. Őszintén szólva meg voltam ijedve az útvonaltól, de nagyon egyszerű volt szerencsére. Egy dolog volt furcsa, a második autópályán az útvonaltervező valamiért fordítva közlekedtetett, így visszafordulhattam. Mikor már egy ideje bambultam az Alpokat, sejtettem hogy túlmentem, pláne hogy a 93-mas kijárat helyett 3-mas meg 4-es jött. Ezután olyan könnyedén ott voltam, hogy csak na. Negyed órát késtem emiatt a kis hiba miatt. Szimi az S-bahn megállónál várt, pont a másik oldalán mint ahol én álltam. Átsétáltam, összeszedtem, volt nagy öröm! Megmutattam neki a cetlit ami nálam GPS címén futott :D. Bepattantunk a kocsiba, hazamentünk hozzá, mert valami kenyeret haza kellett vinni. Uhh, hogy az a lakás milyen gyönyörű! Három szintes, alagsor, földszint és emelet. Modern és baromi jó stílusa van! Az elrendezés, felosztás, minden iszonyat jó. Csak ámultam-bámultam! Még zongora is van! Úgy volt hogy Szimi zongorázik egyet nekem, de elfelejtettük végül. Megnéztük a neten hol van a közelben valami áruház, meg is találtuk a kocsival öt percre lévő PEP-et. Itt lelkesülhettünk talán annyira fel hogy zongorázás kimaradt. Szimi gyorsan megmutatta a család vadiúj két hetes hófehér BMW-jét a garázsban. Ez maga a Német Álom, ahol él. Szép is az aupair élet! :DElgurultunk Perlach-ba, totál könnyen megtaláltuk a PEP-et. Volt egy hatalmas P+R mellette, mert ez egy metrómegálló is. Ingyen és bérmentve parkolhattunk, végrehajtottam életem legcsodálatosabb tolatós parkolását. Nagyon profik voltunk, mintha minden nap csak ennyi lenne a dolgunk, hogy leparkolunk és shoppingolunk. Már az elején megtaláltam álmaim blézerét, de nem vettem meg, hátha valami más jobban megtetszik. De végig ott motoszkált a fejemben, hogy nekem az kell! Nem igazán akartam venni semmit, de végül csak sikerült vennem egy fürdőruhát, egy pólót, egy hajpántot, és a blézert. :D Ahhoz képest hogy Szimi akart vásárolni, eléggé túlteljesítettem a kvótát. Mindegy, megérdemeltem, megdolgoztam érte. Ruhát még úgysem vettem mióta itt vagyok. Szimi persze alig vett valamit... :D

Tükröm, Tükröm reklám, szerintem ronda :D

Nagyon jól éreztük magunkat, jókat nevettünk, aztán indultunk vissza hozzá, mert melózni a kellett.Kijöttünk a parkolóból, és nem volt egyértelmű hogy az úton melyik sáv merre megy, és épp nem jött senki h rájöjjek. Szimi nagy magabiztosan véleményezte hogy lehet balra kanyarodni, majd kikukucskáltam és láttam hogy bizony jönnek balról abban a sávban, még jó hogy nem hajtottam ki! :D Sebaj, tettünk egy kört. Kiraktam, elbúcsúztunk és megbeszéltünk egy péntek esti találkát, egy kis bulizást. Éljen! Végre!

Első körben fogalmam sem volt mit csináljak ezután, de mivel az idő szép volt, és hallottam a rádióban hogy másnap, azaz ma, nem lesz szép, így bementem Münchenbe. A város kezesbárány volt velem, egyszerűen fogalmam sincs, hogy tudok ennyire egyszerűen közlekedni benne navi és minden nélkül.

Szóval bejártam a belvárost kocsival, azokon a helyeken ahol előtte gyalog voltam csak. Nem is voltam ideges amiatt hogy azt sem tudom merre kell igazából menni, vitt az út, minden rendben volt, ahol meg már jártam gyalog, nagyjából kitaláltam merre van az arra. Még a hatalmas tömeg és a millió bringás sem zavart. A belvárosban egyet fordulnom kellett, mert nem volt kitéve egy utcára hogy zsákutca, de még ezzel sem volt baj, simán mozogtam a tömeg közepén. Útközben rájöttem hogy elmegyek a Nymphenburgi kastélyhoz, mert már terveztem egy ideje, de nem volt jó az idő és amúgy is a múltheti látogatóimmal akartam elmenni. Szóval fejből belőttem az irányt, aztán eszembe jutott hogy amúgy van nálam térkép, elővettem útközben a pirosnál, rákukkantottam, de jó irányba mentem, szuper vagyok! :D El is tettem a térképet, aztán odatekeregtem. Megláttam a kastélyt és leesett az állam. Más volt mint amiket eddig láttam. Nagyon más. Nem voltam még Versailles-ban, de azért nagyjából tudom hogy néz ki, sok képet láttam róla. Na én ahhoz hasonlítanám. Minden tele tóval, patakkal, hattyúval, lúddal. Ott sétálgattak, kb meg lehetett volna őket fogni. Isteni szép volt az egész! Voltam olyan szerencsétlen, hogy pont addig míg körbejártam befelhősödött, aztán pont mire végeztem ezerrel sütött a nap és meleg volt. Sebaj, így is szép volt! Nyáron szerintem egyenesen csodagyönyörű lehet. Ott volt az a pont, hogy hősiesen bevallottam magamnak, megszerettem ezt a várost, megtaláltam benne azt, amitől nekem szerethető, és vággyal tölt el hogy újra lássam. Megint egy csomó részen totál egyedül sétálgattam. Igazából elgondolkoztam rajta, hogy mennyire ügyes lettem ebben az egyszemélyes kirándulgatásban. Akárhogy is vesszük, otthon nem indultam meg egyedül ilyen távolsági utakra. Lustaságból, kedvtelenségből és egyébként sehogy sem. Ügyintézni, vagy a városban jönni menni más volt, de  most csak úgy elmenni megnézni egy kastélyt vagy tavat, na azt nem csináltam. Nagyon, nagyon ritkán...

Nem lehet már rám fogni hogy semmit nem láttam a városból és amit igen, azt viszont minden alkalommal. Már untam, dehát ami kötelező, az kötelező. :) Ez a kastély teljesen elvarázsolt, és merem mondani hogy jobban tetszett mint a bécsi Schönnbrunn. Pedig azt is imádom, de mivel én vízimádó vagyok, ez most feljebb került a pontozólistán. Benn nem voltam, arra most nem volt időm, de a kertje is éppen elég töltést adott. Alkottam éppen, mikor odajött egy nő, egy idős nő, 70 felett lehetett, de csinos volt és olyan hosszú, fonott haja volt, hogy nekem a fele is elég lenne a boldogsághoz! Megkérdezte csináljon-e egy képet rólam, majd beszédbe elegyedtünk. Fotót végül nem csinált, de kiderült hogy négy nyelven beszél, lakott kinn Floridában egy évet, aupair volt a franciáknál, és egyébként is olyan tanultnak tűnt. Kérdezett rólam, beszéltünk Budapestről, hogy házat akar venni az Ammerseenél, a munkámról, a terveimről. Támogatta őket, mondta hogy jól csinálom. Ezután elköszöntem Silviatól, kiskacsákat fotózgattam, aztán visszamentem a kocsihoz és a lemenő napban hazaszáguldottam a pályán. Sikerült megint négy darab lemerült elemmel megváltanom a világot. Amit én ott lerendeztem! Cserélgettem össze-vissza... Így kell igazán környezetbarátnak lenni! Az utolsó cseppig. :)

Ezennel megosztom akkor veletek a tényeket. Eljött az ideje.

Ez az utolsó hetem Németországban. Határozatlan ideig nem jövök vissza, legalábbis fél évig biztosan nem. Munkát kaptam Amerikába, ugyebár a vízumom megvan, így jövő héten hazamegyek az én kis hazámba, és szombaton pedig Bécsből repülök túl az Óperencián, egy szép fél év reményében. Nem leszek aupair, és semmi hasonló. Blogot onnan is fogok írni, el is kezdtem már. Akit továbbra is érdekel a sorsom, és nem számít neki éppen melyik országban jövök-megyek, annak ajánlom szeretettel az amcsi blogomat. Hamarosan azt is aktívabbá teszem. ;)
http://oceanparty.blogspot.com

A mai napon véglegesítettem a felmondásom. Nem volt egyszerű menet, mert nagyon itt akarnak tartani és nagyon kellek is nekik. Oda és vissza vannak tőlem. Jól dolgoztam, jól beszélem a nyelvet, külföldi vagyok és fiatal. Két hete vasárnap már felmondtam, ígértek nekem fűt-fát, szabad szombatot, meg hogy hívjak ki magyar barátnőt dolgozni, csak maradjak. Most kezdődik a szezon, és ezek most ki vannak akadva. Én a szerződésemben lévőkhöz tartottam magam, de ők egyszerűen nem szeretnék hogy menjek. Tudom jól, a szállodai meló gürizéssel jár, de nekem ennyi elég volt belőle. Lényegtelen most már mi itt a jó és mi itt a rossz, maradjunk ennyiben. Jövő héten irány Amerika, nekem az a valódi álmom. Sokan olyan kérdést szegeznek hozzám hogy; "Jó lesz neked az?". Hogy jó lesz-e azt honnan tudjam? Jós nem vagyok. Annyit tudok hogy oda igazán vágyom és most kaptam egy lehetőséget, miért ne használnám ki. Nem tervezek ott letelepedni, csak kicsit utazgatni szeretnék. Nem kel rögtön úgy hozzáállni hogy aki kimegy, az kint is akar maradni. Elkezdődött ezennel a Countdown avagy a visszaszámolás. Egy hét múlva ilyenkor már otthon leszek.

Azoktól az olvasóktól akik kifejezetten azért olvastak, mert Németországban vagyok, pont ezt szerették benne, azoktól elnézést kérek, hogy most elrontottam az örömüket. Azért remélem a másik blogom egy kicsit kárpótolja azokat, akik szívesen olvastak. Biztosan lesz ott is miről írnom. No, de itt is lesz még dolog ám! Pénteken party lesz, úgyhogy jövök még irománnyal addig. Azt hiszem a felmondásom is ad majd még témát, bőven! :D

Valahol Európában

Valahol Európában vagyok én, és hű barátom, a kisautóm. Nélküle az élet itt borzalmas lenne, legalábbis számomra, ugyanis a kiskörmömnyi falu, ahol én vagyok, nem a feneszuper tömegközlekedéséről híres. Ha nem lenne kocsim, én sem itt lennék, akkor valami mást kerestem volna. Ez így jó és kész. Az hogy kocsim van nem egyenes arányú azzal hogy a derogál nekem tömegközlekedéssel utazni. Néha kifejezetten jólesik. Itt a falumban nincs bolt. Van egy fő utca, 3-4 mellékutca és ennyi. Ha kedvem tartja, beülök a kocsiba, és elmegyek a 3km-re lévő boltba, és ha ott nem tetszik semmi, megyek egy másik vársoba másik boltba. A mobilitás itt szerintem rendkívül nagy pozitívum és már-már kötelező jellegű. Nincs BMW-m, Audim vagy Mercedes-em, labdába sem rúghatok az itteni életszínvonal mellett és kicsit le is sokkol hogy ennyire magas itt a mérce. Míg otthon ámultak az emberek ha mondtam hogy megjártam már Amerikát, és negyed Európát, vagy hogy van egy kocsim ennyi idősen, addig itt ez teljesen természetes, biccentenek egyet és oké. Kicsit le is tör a dolog, mert amire otthon büszke lehettem, itt egyáltalán nem nagy szám. Nem a magamutogatás a lényeg, sosem kérkedtem, de büszke miért is ne lehettem volna? Azért az ember becsülje meg önmagát is egy kicsit, és értékelje azt, ha neki jut a jóból is. Én nem panaszkodhatom.
Ennyit az újabb eszmefuttatásról.

Ha vasárnap, akkor két dolog teljesen biztos, az egyik hogy dolgozom a másik az Easy Like Sunday Morning a rádióban. Kilenc óra magasságában megszólal ez a nóta és olyankor szívesen eltekerném a rádiót. Igen, van akinek easy a sunday morningja, és éppen a kis pizsijéban totyog ki reggeliért a konyhába, aztán szépen komótosan emésztget, újságot olvasva, de én, én éppen szedem össze a tisztítószereket, húzok ágyneműket és egyetlen örömöm annyi, hogy tudom hogy másnap nincs meló. Átkölthetném easy like monday morningra, dehát, Fait No More, így gondolta jónak, és nem gondolt a szegény bajor szállodai dolgozókra, akik vasárnap is sínylődnek :D Amúgy, mikor jöttek a Sziget Fesztiválra 2009-ben, utolsó napon, ők voltak azok, akikre már nem maradt kapacitásom. Végigmelózni 12 órában a sziget majd minden napját és közben még koncertekre is járni és egyedül kinn sátorozni... na ezután nem buli már egy Fait No More. Ígyhát míg mindenki özönlött befelé rájuk, én vígan és dalolva rohantam a K-hídon kifelé, haza, fürdőszobába, normális kajához és ágyba. Azthiszem minden világos. :)

A héten két beszélgetésem volt a főnökkel. Az egyik egy teljesen szimpatikus beszélgetés volt, elmesélte hogy a második világháború után milyen körülmények uralkodtak errefelé, mikor ő kicsi volt. Hogy itt ahol dolgozom, ebben az épületben amerikai megszállók voltak, de ők a javukra fordították a dolgot, haverkodtak velük. Érdekes dolgok ezek, nekem kifejezetten tetszett a beszélgetés. Míg otthon a csapból is '56 folyik, és a hozzá tartozó, szerintem túlértékelt sztori, komolyan mondom jó volt végre valami mást, újat is hallani. Persze minden nemzet a magáét fújja, ez így természetes, csak otthon a dolgok már kicsit másról szólnak szerintem mint amiről kellene. A nemzeti ünnepeink olyanok mint egy színdarab. Dráma dráma dráma.
A másik beszélgetés nem hogy nem volt szimpatikus, hanem egyenesen felháborító volt. Egyik este egy ilyen finom kis kérdés ficcent be, hogy Magyarország EU-s tagállam-e avagy sem. Nem tudtam visszafogni magam, és lekezelő, felháborodott stílusban adtam választ. Mondom; ÚRISTEN!!!! Ez komolyan ennyire rohadtul tájékozatlan, vagy csak teszi a hülyét? Mondom persze hogy tagállam, lassan tíz éve barátom!  Azthiszem így már érthető, hogy miért tudok egy "egyszerű" "van-e nálunk is húsvét"-on felháborodni. Aztán levezette, hogy azért nem érti, mert a kocsimon nem kék alapon van a H betű, tehát ezért hitte hogy nem vagyunk EU-sak. Hihetetlen volt, hogy le kellett vezetnem neki, hogy ez azért van, mert az autó öregebb mint az uniós tagságunk és akkor még nem osztogattak előre EU-s rendszámokat. Teljesen mindegy, nálam a hapsi ezzel leszerepelt egy kicsit. Tényleg azért szégyen, mert a lánya sztyuárdessz, tényleg azért... Aztán a poén még az, hogy pont ezt előtt a kérdés előtt, zajlott le a beszélgetés a TV-ügyemről. Mondták hogy kapok egy TV-t, a nagymama TV-jét, ami majdnem akkora mint én, mert azért jó dolog az, és nem árt tisztában lenni a világ dolgaival, és a fickó levezette hogy szereti a híreket, meg tájékozódni mindenről. Hát, én nem úgy vettem észre, de jól hangzott ahogy előadta. Megfigyeltem amúgy, hogy ez az ember olyan, hogy ha egy légtérben van veled, beszéltet, érdeklődik, de egyik fülén be, másikon ki. Nem azért teszi, mert érdekli. Ha érdekelné, megjegyezné, és nem tenné fel a valóban többnyire bugyuta kérdéseit újra meg újra. Neki itt ez a feladata, szórakoztatja és szóval tartja a vendégeket. Ő a főnök. Az érdeklődése felszínes. Kérdez, de ha egy-két mondatnál hosszabban válaszolsz, már nem figyel, vagy belebeszél. Bezzeg ő órákon át fejti ki a dolgait. Volt egy téma, Amerika, amiben egyszerűen nem tudtam vele megértetni, hogy felfogom amit mond, és én is tudom, magamtól már. És csak mondta. Nagyon butának néz, komolyan mondom. De lehetetlen ezzel valamit is kezdeni.

Hogyan került fel a magyar rétes a bajor étlapra...
Több dolog is motivált, mikor eszembe jutott a menő rétesünk, amit otthon anyuval szoktunk közösen sütögetni. Én vagyok a töltelékben a király, ő meg a tészta-témában és magában a sütésben. Feltűnt hogy a "barátném", Kedves, állandóan hoz süteményeket, amelyeket ő készített, és kap érte lóvét, és azt adják el a vendégeknek. Tény, mi tény, a csaj nagyon profi, a sütik gyönyörűek, gusztusosak és finomak. Le a kalappal a banya előtt!
Ő itt az egyetlen, aki cukrászkodik, ugyebár a többi desszertről már írtam hogy "félvalódiak". Így összeállt a fejemben egy kép, miszerint mi lenne, ha sütnék egykét csodarétest, egyrészt emiatt, hogy lepipáljam, legalábbis megpróbáljam lepipálni Kedvest. Tudom, nagy az önbizalmam e tekintetben, de higgyétek el, nem vagyok konyhatündér, de amit meg tudok csinálni, az bizony általában perfektó! :D Khmmm
Nem csak ez motivált. Gondoltam megmutatom amúgy is hogy nem vagyok én annyira buta, és tapasztalatlan és minden egyéb, mint ahogy azt hiszik. Menőzni akartam, ez az igazság. Nem is tagadom. Meg hát ha már konyhán dolgozom, kötelező jelleggel szerettem volna valamit rittyenteni. Így esett, hogy péntek este, meló után elszaladtam a hozzávalókért, mármint azokért, amikben nem voltam biztos, hogy nekünk is van. Visszamentem, és összedobtam a tölteléket. Most találkoztam másodjára a "nem olyan könnyű magyar kaját csinálni külföldön" problematikával. A túró, legalábbis, amit én vettem inkább krémtúró volt, és ahogy utána megtudtam nem is igen fogok hazai fajtát találni, maximum hasonlót. A töltelékem így nem lett olyan állagú, amilyennek kellett volna hogy legyen. A rétes lapok extra minik voltak, így  meg kellett próbálnom ezekből a hasonló alapanyagokból a hazai eredmény hozni. Mikor összeraktam a rétest, kb csalódottan áltam felette, és szomorkásan konstatáltam, hogy ez bizony nem az, amit én akartam kihozni a dologból. Beraktam a sütőbe, a haver-szakács segédkezett nekem ebben abban, mit hol találok, mit hogyan állítsak a sütőn. Kedves is ott volt, de nem volt kedvem hozzászólni. Nagy mártír üzemmódban segédkeztem neki mosogatni, az utcai ruhámban, szeegény úgy el volt havazva, öröm volt nézni. Én meg előadhattam a hónap dolgozója cím verseny esélyesét. (ami nem létezik itt, csak viccelek) :D
Mikor kisült az én kis réteském, már teljesen boldog voltam. Van nálam egy olyan kategória kajákban hogy "ne nézd, csak egyed". Ez egy rokonom csúnyára sikerült brassóija után lett használatos, mert esküszöm, amilyen ronda volt, annyira finom lett! Életem legjobbja, amit valaha ettem. Azt hittem a rétesem is maximum ezt a szintet üti, és tán szép nem lesz, de finom igen. Nos, szép is lett, és finom is. A főnök imádja a desszerteket. Ilyen édesszájú férfiembert én még nem láttam. Nekiült és benyomott egy egéz rétest egyszerre. Már az első falat után áradozott róla, mennyire ízlik neki, mennyire tökéletes és hogy ez bizony megy az étlapra. Dagadt a mellem, büszke voltam mint a fene. Végigkóstolták a felszolgálók is, oda voltak érte. Megkóstolta a szakácsom is és azt mondta nagyon jó. No, ha már egy szakács megdicsér, akkor ott valóban hiba nincs! ;)

nem a legszebb, de legalább finom ;)

Én voltam az utolsó aki megkóstolta, tényleg finom lett. Így is, hogy a hozzávalók kicsit másak voltak. Azért hogy megmutassam kivel is van dolga, odamentem Kedveshez és mondtam neki, hogy ha szeretné, nyugodtan kóstolja meg a sütimet. Hozzáteszem végig bámult és duzzogott, míg elkészült. Mikor lezajlott az egész rétes-ügy, mindenki jóllakott és boldog volt, elvonultam. Elégedetten.

Humor a konyhán
A minap találkoztam egy krumplival, igen krumplival, ami igen érdekes formát öltött, vagy ahogyan a szakács fogalmazott, a természet tréfát űzött. Mindenkinek a maga fantáziájára bízom, hogy mit vél kiolvasni ebből a növényből, volt olyan voks hogy szív. Maradjunk annyiban hogy mindenki csodájára járt, és jót nevetett rajta. 

ez egy burgonya, ha mást látsz a képen, gondold át mi lehet a baj :)

Vasárnap este "buli volt" a konyhán. Egyetlen zavaró tényező volt, az Kedves. De még neki is volt egy olyan beszólása, amin még én is nevettem. Szólt a rádió, együtt énekeltünk számokat a szakácsokkal, felszolgálókkal. Volt egy kis riszálás is, és a hangulat egyébként nagyon jó volt. Van egy fiatalabb felszolgáló srác, és az egyik felszolgáló csajjal mindig mondogatják egymásnak hogy "Sa' ma' fesch?" ami annyit tesz hogy "Fessek vagyunk?" egy kis bajor dialektussal megspékelve. Sőt, állítólag onnan jött az egész, hogy valami osztrák bácsikák kérdezték ezt egyszer. És ez ilyen kis cikizés. Na nekem meg beindult a szóvicc összerakó agytekervényem, és egyszer csak gondolkodás nélkül mondtam a srácnak, tudod hogy mi a te neved? Johnny Fesch! Na aztán ez sikert aratott, tetszett neki, és mondogatta egész nap, és reklámozta. Csakhát a mögöttes sztori nem volt mindenkinek világos, és egyre másra kérdezték nekem Tobias miért is fess? Akarok tőle valamit? Ó, mamám! A kombinálós szíveteket egyem meg! Nem nem akarok, csakhát az osztrák bácsikák és... blablaa... De tetszik ez a név, olyan ügyes vagyok, na! :D

Szombaton bekopogott az elegáns cipőcskéjébe és Lufthansás kis kosztümjében a főnök kisebbik lánya. Piros orcával, fáradt szemekkel. Éppen most zavart le egy 4 napos München-SanFrancisco-t. Ahh, hát hadd ne mondjam, megdobbant a kicsi szívem. Imádom azt a várost, és nagyon jó lenne oda eljutni végre. Idén minden lehetőségem megvan rá szerencsére! Irigylem ám ezt az életmódot azért. Lennék szívesen sztyuvi!

És akkor záróakkordként egy kis könnyed szépség!
Csütörtökön felkeltem, hétágra sütött a nap, az Alpok úgy ragyogott mint ahogyan még sohasem. Ugyebár pont írtam hogy tán sosem fogom látni a toronyból őket, de kárpótlásul másik szögből igenis láthattam őket, a maguk gyönyörű valójában. Elhatároztam, hogy ha bele halok is, délután nem lazulok a szobámba a szünetem alatt, hanem bevágódom a kocsiba és elmegyek az Ammersee-hez, az én kedvenc kis helyemhez. Elmentem, de olyan unalmasnak találtam, mindig ugyan az a szög és látvány, el akartam menni a dombon túlra, vajon ott mit találok? Beültem még egyszer a kocsiba és zúztam lefelé, a hegyek irányába. Megérte! Az út mentén voltak kis parkolók, mögöttük susnyás és a tó. Leparkíroztam, aztán mint valami veszett őrült, megtámadtam a tópartot, és fotóztam. Az elemek már le voltak merülve, ide oda cserélgettem őket. Sajnos otthon maradtak a szuper aksijaim múltkor. Kénytelen voltam elemet venni. Lesétáltam a tó mentén egy ideig, megtaláltam a tökéletes pontot, leheveredtem, fotóztam, majd egy pasas álldogált egy ideig nem messze tőlem, majd rákérdezett hogy találtam e magamnak valami szép fotóznivalót. Hát annyit mondtam hogy bizony hogy találtam! Nem tudom rossz volt-e a látása, vagy mi lelte, de a hatalmas gyönyörű hegyeket és a különleges felhőket nehéz volt nem észrevenni!  Ezután mondta hogy na le is lép, szép napot. Majd megláttam a giga fotómasináját. Hű, itt már igazán nem értettem mit nem vett észre a tájon... Üldögéltem szépen csendben egy darabig, rájöttem hogy szegénnyel válthattam volna pár szót igazán, de nem volt kedvem. Meg utólag nincs mit tenni. Ezután visszasuhantam melózni, este pöppett fáradt voltam már...

erkényemről

Ilyen volt az elmúlt egy hetem, valahol, Európában... ;)