Neuschwanstein kastély, Müncheni éjszaka toronymagasan - avagy újabb kalandok Danival

Ébredés háromnegyed ötkor, négy óra alvás után. Kegyetlen módon készülődtem, kinn még teljesen sötét volt. Kiléptem az ajtón, esett az eső. Az az undorító szitálós fajta. Beültem a kocsiba, és szembesültem a ténnyel hogy a tanklámpa bizony már majdnem 50km óta világít. Így kellett elindulnom, kockára téve hogy egyáltalán odaérek. Vártam kegyetlenül a postám előző héten, mert a készpénzem már elfogyóban volt, és a bankkártyámat vártam. Ajánlva meg mindenhogy lett feladva. Szükség lett volna rá, mert persze mikor fogyjon ki a benzin is máskor, mint mikor a pénzem elfogy, így tehát se pénz se bezin. A posta nem jött persze, így kénytelen voltam magam a sorsra bízni. Fáradtan, szakadó esőben tepertem hajnalban az autópályán. Az útvonal nem volt bonyolult, nyíl egyenesen végig a pályán majd a végén egy jobbos és csókolom. Elvileg. Tudtam hogy a második vasúti felüljáró után kell mennem balra, de ez nem felüljáró hanem aluljáró volt, úgyhogy teljesen megzavarodtam, előbb kanyarodtam le, és képes voltam eltévedni úgy, hogy a benzinem sem volt biztos hogy kitart-e. Egy buszvezetőt megkérdeztem merre kell mennem, elmagyarázta, és szerencsére másodjára odataláltam. Leparkoltam és irány a pályaudvar. Abban egyeztünk meg hogy a WC-nél találkozunk, mert azt mindenki megtalálja, mivel a telefonom nem működött, kellett valami támpont. Kerestem a wc-t, nyilak ide, meg oda, de nem találtam!!! A pályaudvar pár éves, teljesen új, de olyan mint a kindertojás, meglepetés van a belsejében. Nincs egy kiírás, egy információ, semmi támpont a buszokra nézve. Van pár kijelző, egyiken sem volt magyar busz, mintha nem is létezett volna. Próbáltam nézelődni, mire egy hapsi hangosan elkezdett magyarázni, de kiderült csak telefonált. Már fél órája bolyongtam mikor eldöntöttem újra felmegyek az emeletre, ahol amúgy csak boltok voltak, és ugye mind zárva, így hajnalban. Állok a liftnél mikor odajön a telefonálós hapsi és megkérdezi hogy segíthet-e? Mondom a magyar buszt keresem, várom, vagy valami infót róla. A válasz eléggé értelmetlen volt; "lehet hogy csak délután jön". Hát mondom az kizárt mert hatra volt kiírva. Újra azt mondta hogy lehet hogy csak délután jön. Mikor láttam hogy teljesen tájékozatlan és nem megyek vele semmire indultam a lifthez. Erre mondta hogy amíg várok töltsem el jól az időt. Mosolyogtam, megköszöntem, gondoltam csak udvarias. Erre újra hozzám szólt; nem töltjük el kellemese az időt egy hotelben? Azt hittem rosszul hallok!!! Visszakérdeztem hogy tessék? Újra ugyanez... HÁT NEM! Újabb kérdés; "miért, nincs időd?" Mondom, nagyon nincs időm apukám, és nyomkodtam ezerrel a lift gombját. Ez meg egyfolytában mondogatta hogy Zeit? Zeit?, én meg már ordítoztam hogy NINCS ZEIT!!!! Bepattantam a liftbe és reménykedtem hogy nem jön utánam. A lift bezárult én elfordultam. A lift minden oldala üvegből volt, és a hapsi szembeállt velem újra, és addig bámult míg fel nem értem. Na mondom csak utánam ne jöjjön. Megyek előre sehall-selát módon, a pasas járt a fejemben, egyszer csak megláttam Danit. Először fel sem fogtam, mentem tovább. Aztán mint aki megőrült, rohantam és a nyakába ugrottam, olyan filmjelenetes módon.

Nagy örvendezés és millió kérdés után, hogy ki hol várt megindultunk a kocsihoz. Mondtam hogy ma maximum imával jutunk haza, mert benzin az nincs. Adja az ég hogy minél előbb találjunk egy benzinkutat. Mentünk mendegéltünk, a gyomrom már összement cseresznye nagyságúba idegemben. Sehol egy kút! Hihetetlen hogy eddig volt mindenhol, most egy sem sehol! Jött is az autópálya előtti alagút... mondom maximum kitoljuk, dombnak fel, nem gond. Itt nem ilyen budai vár alatti hosszúságú alagutak vannak ám, mielőtt bárki leintené a kérdést... Ahogy feljöttünk megpillantottuk barátunkat ARAL-t! Hát, életem legboldogabb tankolása volt!
Az ótócskát megitatva, vígan vettük az irányt hazafelé. Már világos volt, de még esett. Daninak nagyon tetszett a környék, de rendkívül fáradt volt, szinte semmit nem aludt a buszon. Megérkeztünk, bementem megszerezni a szobája kulcsát és benn volt Elfride, a kedvenc öregasszonyom itt. Egy tündér. Segített a szobába még pár dolgot beszerezni, aztán lementünk, Dani kávézott egyet, én pedig reggeliztem. Dumcsiztunk egy kicsit és megegyeztünk hogy alszunk mindketten még délig. Én még leadtam a drótot haza hogy megérkeztünk, élünk, és minden okés. Aztán alvás. Délben úgy ébredtem, hogy kedvem sem volt felkelni. Nagyon fáradt voltam. Összeszedtem magam, átmentem Danihoz, aztán elindultunk nagynehezen. Összefutottunk a főnökékkel, egy kis bemutatkozósdi, aztán hellópápá. Persze, a bankkártyám is aznap érkezett meg, mikor máskor... Herrschingbe vettük az irányt az Ammerseehez. Igazából az a kedvenc helyem itt. Kisváros, de tóparti, én imádom. Az eső esett eleinte, aztán elállt és néha ki-kisütött a napocska is, pár percre. Végigsétáltunk a parton, találtunk egy játszóteret, kicsit szórakoztunk, aztán a kikötőt is megnéztük. Útközben én kitaláltam hogy elhagytam a karkötőm, mindent megnéztünk ahol végigsétáltunk, de semmi. (otthon megtaláltam, hehe)

Ezután elmentünk boltba, kötelező "vásároljunk édességet Németországban" kör, kiderült hogy a bankkártyámat nem tudom használni, aztán irányt vettünk Starnbergbe, ahol még csak akkor voltam átutazóban mikor jöttem. Ahogy elhagytuk a várost én annyira nézelődtem hogy nem vettem észre hogy az előttem lévő autó úgy döntött megáll, mivel volt egy útkarbantartós kocsi az útszélén és ő úgy érezte hogy nem tudja kikerülni úgy, hogy a szembeforgalom is elférjen. Hát tévedett a marha, viszont én meg egyenesen felé száguldottam, majd Dani rámszólt és én beletapostam a fékbe de csúsztunk tovább, össze-vissza, mert esett és magam sem tudom hogyan csináltam, de sikerült úgy tekergetnem a kormányt, hogy nem mentünk bele a karbantartó kocsiba, se a szembejövőbe, mert a marha az már elment, mert közben rájött hogy elfér. A útkarbantarós hapsi pedig eldobta az ásóját, és felugrott a járdára, amiből persze én semmit nem észleltem, nem értem rá ezzel foglalkozni, én próbáltam egyenesben maradni és megállni, szóval ezt Dani észlelte csak. Mire újra indultam, kikacsintottam egyet a srácra, akinek hűlt tekintete azt sem engedte, hogy elküldjön valamilyen éghajlatra, gondolom épp elmondott egy imát. Teljesen fölösleges mutatvány volt az egész, mert el lehetett volna férni mellettük. Mindegy, profi vagyok, megoldottam! :D
Könnyen odataláltam Starnbergbe, mutogattam hogy bizony első éjjel itt mászkáltam, mikor el voltam tévedve. Letettük a kocsit, egy kis kávé, aztán séta megint a tóparton, a Starnberger See partján. Az idő nem volt a legcsodásabb, de mi így is élveztük, mutogattam a helyi "HÉV-et". Pont a tóparton áll meg, nekem nagyon tetszett az a megálló. Drága barátném Vivi, ki most Amerikában éldegél, tavaly ebben a városkában is dolgozott, és itt járt át, nap mint nap, mikor ment be Münchenbe. Nagy szerelme a környék, meg is tudom érteni, talán az idő nem volt a legszebb, de nekem így is nagyon tetszett! Hazafelé megálltunk egy templomnál, kicsit ijesztő volt az egész, fordított kereszttel és a puszta közepén, erdő szélén. Bementünk az is ijesztő volt, sehol senki. Kiskölykök kiabáltak nekünk hogy jónapot hölgyeim és uraim, kintről, majd bejöttek ők is. Aranyosak voltak, az egyik kis szőkét hazavittem volna, annyira édes volt. De mikor már azt kiabálták hogy jónapot ÖREG hölgyeim és uraim, már nem voltak olyan szimpatikusak! hehe

Ezután körbejártuk, fényképezkedtük, aztán hazafelé vettük az irányt. Nem tudom, Németország nincs rám jó hatással, megint elvétettem egy kanyart, de lényegtelen, mert itt mindenhová vezet egy másik út is. igazából nem lehet annyira eltévedni. Már kezdett sötétedni mire hazaértünk. Kérdezgettem hogy menjünk-e be a városba, de mivel mindenki hulla volt, abban maradtunk hogy majd másnap. Helyette elmentünk Seefeldbe, egy ital nagykerbe, merthát nehogymár ne kóstoljon Dániel egy kis bajor sörikét. Bevásároltunk majd szerettünk volna egy kis édes bort, dehát ez nem is olyan egyszerű. Itt mindenből csak száraz van, bor, pezsgő... minden. Mondom majd a boltban akkor... Előtte bementünk a Schlecker-be, otthon is van, DM szerűség. Vettem pár dolgot ami kéne és találtunk édesbort szerencsére. A bolt így kilőve. Újabb próbálkozás bankkártyával fizetni, de megint nem. Azt mondta a nő csak a MasterCard jó, mondom nekem az van, mire ő közölte hogy de ez akkor is Visa. Akkor csak én vagyok hülye, hogy el is hiszem hogy MasterCard, ha már ez van ráírva... Este borozgatás, kártyázás, dumcsizás és móka meg minden, aztán jött a főnök hogy ne nevessünk már ilyen hangosan az erkélyen, mert az az egyetlen egy szem vendégünk, aki van, most telefonált hogy nem tud aludni és fél kettő van. Na itt kicsit kiakadtam, el is szállt a jókedv, maradt az alvás.

vendégségben magamnál

Másnap alvás viszonylag sokáig, a reggeliről lecsúsztunk. Kiírtam az útvonalat és nekiindultunk a mesekastályomnak, amit annyira látni szerettem volna, ami a blogom háttere is kezdettől fogva. Dani úgy döntött hogy ő vezet, én igazából ennek örültem is mert kicsit furán voltam. Se nem ettünk és fáradt is voltam. Mentünk, teljesen rendben volt minden, csak megint világított a tanklámpa indulás óta már bőven. Mondtam hogy nem kell aggódni, itt hegyén hátán vannak a kutak. Fogalmam sincs miért de az első jónéhány mellett el is suhantunk mígnem Weilheimben megálltunk egy Shellnél, de olyan furán volt minden kiírva, hogy közöltem hogy nekem ez a benzinkút nem szimpatikus, menjünk tovább, biztos lesz másik. Már csak olyan 25km-et lehetett vele menni, azalatt muszáj hogy legyen valami. Na hogyne. Pont ezután jöttek a kietlen puszták, dimbek-dombok és hegymenetek, minifalvak, sehol egy benzinkút, olyan húsz km után már én is kezdtem aggódni. Nagyon. Peiting városkát ki kellett volna kerülnünk de mint utolsó remény betértünk, és egy nőt megkérdeztem hol van benzinkút. Megtaláltuk, tankoltunk és megint fenenagy boldogság. A káosz az, ami nem maradhat el ha mi ketten útrakelünk. Sosem egyszerű a dolog! :D
Ezután folytattuk utunkat a hegyekben és egyszercsak a táj bámulása közben észrevettem a "furcsa felhőket". Néztem pár másodpercig, aztán végre felfogtam hogy mit is látok és elkezdtem ordibálni hogy nézz, odanézz! Láttam hogy Daninál is hatásszünet van, aztán betöltött a winchester. A hófödte Alpok csúcsai bújtak meg a felhők között és tornyosultak körénk. Mindketten elérzékenyültünk a látványtól. Az első lehetőségnél megálltunk egy kis bekötőúton, és tartottunk egy kis szünetet, hogy megcsodáljuk ezt a gyönyörűséget. Nem hittük el, fel sem fogtuk. Én még sosem voltam az Alpokban és sosem gondoltam volna hogy ekkora hatással lesz rám. Nem voltam soha az a nagy "hegyes" ember, de itt ez megváltozott.

Továbbmentünk és hamarosan megpillantottuk a Neuschwanstein kastélyt a hegyecskék között. Ködös volt és halvány, de elállt a lélegzetünk. Már útközben Daninak sikerült a falra festenie az ördögöt mikor viccelt, hogy majd odaérünk és fel lesz állványozva, mert ha én megyek valahová, az fel van állványozva. És tényleg! Azt hittem így második meglepettségemben hogy ott helyben összetákolok egy bombát és feldobom arra a hegyre, aztán nem lesz mit állványozni. Mondom ilyen nincs! Nagynehezen eljutok ide, és fel van állványozva. Nem csak a ködtől, de az idegtől sem láttam. Kocsit leparkoltuk aztán utak indultunk a kastélyba. Hohenschwangau a városka ahol ez van annyira hangulatos, mint ahogy azt a mesékben megírják, van két kastélya, egy szép nagy tava, egy kisebb a közelében, feljebb a hegyen és körülölelik a hegyek, erdőkkel, patakokkal vízesésekkel. Megvettük a jegyet a várba és megérdeklődtük honnan visz fel a busz. Ránézésre elég messzinek és magasnak tűnt gyalog, de persze egy kicsi hiszti nálam ezügyben kötelező volt, kérleltem menjünk felfelé busszal, lefelé majd gyalog. De mikor megláttam mennyien állnak sorba buszra, ami ráadásul elég kicsi és ritkán jár, végül sikerült meggyőzi hogy gyalog menjek fel, mivel a tárlatvezetésünk is időre indult. Az út meglepően kényelmes lejtésű volt, észre sem vettem hogy hegynek fel megyek. Közben egy busz sem ment el mellettünk, viszont lovaskocsi igen. Útközben vízesés erdő és hatalmas hegyoldalak kísértek minket. Végig a felállványozott részét néztük a kastélynak, annyira nem voltam feldobódva. Mondom talán belül majd kárpótol. Felértünk, és az út átvitt a kastély túloldalára, ahol hatalmas meglepetés fogadott!!! Az állványzatból szinte semmi sem látszott és a szép oldalán nem is volt semmi elcsúfítás. Na nagy kedvre kaptam újra. Soksok fotó, aztán sorbanállás a tárlatvezetésre.

 forrás: google

És akkor itt teszek egy kis felvilágosítást minden magyarul olvasni tudó és értő emberi lénynek!!! NE MENJETEK BE A KASTÉLYBA!!! Ugyanis; a kastélyt II. Lajos építtette, van benne 160 szoba, de mivel Lali király elég fiatalon meghalta magát, sosem lett befejezve a kastély belső építése és csak 15 szoba készült el. Egyáltalán nem egy hatalmas látványosság, tilos fotózni, és persze amennyit láttunk belőle az szép, de nem érte meg az árát. Inkább nézze meg mindenki Gödöllőn a kastélyt évi egyszer, mint ezt egy életben akár egyszer is, KOMOLYAN!!! Nagyon sajnáltam rá a pénzt és elég felháborító az egész. Kirakat az egész vár, kívülről gyönyörű, de belül üres. Olyan mintha csak egy díszlet volna. Lajos már áramot is bevezetett, meg csengője volt meg minden elég modern benne, pedig az 1800-as évekről beszélünk. Szóval szuper... lett volna, ha be is fejezik. Lajos az előző nap megtekintett Starnberger See-ben vesztette életél igen fiatalon, szóval nem költötte sokáig a vagyonát. A tárlatvezetés ilyen kis fülhöz tehető rádiókon ment, magyar nyelven nekünk, és az utolsó mondat valahogy így hangzott; kifelemenet, megtekinthette volna II Lajos fürdőszobáját. Hát köszi szépen, akkor eleve minden mondod? Amúgy ahhoz képest amennyire nem láttunk semmit, a szövegelés róla elég giccses volt. A kastély neve Neuschwanstein azaz Újhattyúkő. Gyönyörű a környezet, és itt hattyú fétis uralkodik...
Kifelé megláttuk a Máriahidat, ami egy ilyen függőhíd-szerűség. El is indultunk felkutatni. Az út nagyon szép volt, egy része ráláttunk egész Hohenschwangaura, az Alpsee-re és az egész környékre. Tavak, templomok, hegyek és gyönyör mindenfelé. A hidat hamar megtaláltuk, és bár nincs tériszonyom, megmondom őszintén, kicsit még én is megszédültem hirtelen. Dea látvány hamar elterelte a figyelmem. Isteni, szavakba nem önthető és ami a legszomorúbb, a képek akkor sem adják vissza, ha nagyon szeretném. Nézegessétek csak a blog hátterét, ott látni a hidat, a kastélyt és úgy egyben az egészet, áhh, csodálatos volt!!! Berakom ezt a képet egybe, hogy jobban lehessen látni. Átmentünk a hídon, aztán kicsit még bóklásztunk az erdőben. A hegyről lefelé nem a mindenki által preferált betonutat választottuk, hanem egy földutat, ami kicsit bizarr volt, de a tábla szerint ugyanoda vitt mint a másik, szóval, miért is ne? Totál egyedül mentünk ezen az úton. Havas volt és izgalmas. Ugyanannak a vízesésnek megtaláltuk a feljebb lévő részét, amit felfelé jövet is láttunk, annyira tiszta volt a vize, hogy én fogtam magam és megkóstoltam, teljesen ásványvíz volt, rendesen finom.

Cornelia mindenhol ott van! ;)

Mikolai úrnak szeretettel ;)

 Leértünk minden gond nélkül, már sötétedett. A fentről látott Alpseehez még el akartam menni, így egy kis szuvenírvásárlás és kávékeresés után beültünk a kocsiba felkutatni a tavat. Körülbelül mentünk is vagy 300 métert és ott is volt a tó. Nagyon csalóka a távolságok megítélése arrafelé. Ígyhát a teljesen értelmetlen nekiindulás után, megcsodáltuk a tavat és elindultunk hazafelé. Búcsút vettünk nagyon fájón a hegyeinktől, és suhantunk hazafelé. Megint egy kis eltévedéssel, itt valahogy sötétben megáll a tájékozódási képességem.

Este passzivitás, képnézelődés, kis dumcsi, felkészülés a másnapra, aztán alvás.
Másnap együtt reggeliztünk, én dolgoztam. Dani szobájában maradt, aztán átsétált Steinebachba a tóhoz. Én mindent csigában csináltam, hátha valaki közli hogy jó, most már elmehetsz. De bevált nagyjából, mert háromkor elengedtek, de cserébe vasárnap este le kellett dolgozzam. Hívtam Danit, átszaladtam Steinebachba, felvettem és elszaladtunk Seefeldbe, kipróbálni hogy automatából tudok-e pénzt kivenni. Mikor sikerült, kirohantam a bankból és sikítva lóbáltam a pénzt a kezembe és újra Dani nyakába ugrottam örömömben! Csak kicsit néztek hülyének a járókelők... Összecuccoltunk és beszáguldottunk a városba. Leparkoltunk és elmetróztunk az Olympiazentrumig. BMW Welt és az őrült ötlet, menjünk fel az Olympiatoronyba. Dani nem akart, de én erőszakos voltam, és megvettem a jegyet. A lift 24 másodperc alatt vitt fel 185m magasba. Fenn egy üvegezett rész volt, mini rockmúzeummal. Aztán fel lehetett menni egy emeletet, a nyitott részre. Na az durva volt. Süvített a szél és egész München elterült előttünk. Abban a pillanatban éreztem azt, hogy igen, imádom ezt a várost, gyönyörű és örülök hogy itt élhetek. Fenn voltunk egy ideig, fotóztam, de alig sikerültek, mert a torony annyira mozgott(tényleg!!!) hogy majdnem minden kép elmosódott.

 Lent megint metróra pattantunk és a Marienplatzra mentünk, megnéztük a régi városházát, és akartunk a mekiben venni egy mangós-maragujás shake-et amiről annyit regéltem Daninak, de persze mi más fogyott volna ki akkor abban a pillanatban??? Vááá!!! Kis bóklászás után metróra vissza, kocsiba be, buszpályaudvaron stop. Itt kicsit előtört belőlem a búcsú nehezebb viselése. Aztán hamar elfeledtem bánatom, volt akció megint. Kint voltunk már negyed 11-kor, a busz elvileg 11 kor kellett volna jöjjön. De mint mondtam sehol egy kiírás vagy egy bármi. Őrületesen felháborító az egész. Nem nagy, de akkor sem lehet kiigazodni. Fél kettő múlt már mikor sikerült felhívni az Eurolines-t, ahol közölték hogy ha megadtunk volna telefonszámot, már rég hívtak volna hogy a busz lerobbant, de már úton van egy másik, 4 órás késében. Vitatkoztam a nővel, mondtam hogy senki nem kért tőle számot, nyilván megadta volna, de ő mondta hogy nem nyit erről vitát így éjszaka. Persze, egy fűtött irodában Budapesten nekem is nagy lenne a szám, de egy másik országban hajnalban, egy kietlen buszpályaudvaron, ahol semmi infó, vagy kiírás, és rettentő hideg van, nem hiszem hogy így állna ő is hozzá, és nem szabná meg miről nyissak vitát hajnalban.

Otthagytam Danit, muszáj volt hazamennem, másnap melóztam, és fáradt is voltam, várt még rám egy autópályás hazaút. Nagyon kóma voltam, alig bírtam figyelni, azt hittem néha hogy már túlmentem a kijáratokon. Mire hazaértem és ágybabújtam, Dani is kb addigra ült fel a buszra. Münchent sikerült rövid két órára imádnom, aztán visszautáltam. Az útja haza szörnyű volt, kétszer álltak meg műszaki okok miatt. Másnap délután egyre ért haza. Én szomorkásan tettem rendbe a kis szobát ahol laktunk erre a három napra, és azért így már nem az igazi a hangulat, na.
De nagyon jó volt, ez a pár nap, imádtam az egészet, és baromi boldog voltam, itt az én kis Németországomban, Danival. Egy év alatt lezavartunk már három országot, csupa csupa kalanddal és minden katasztrófával és gyönyörű élménnyel. Szép dolog a barátság, én mondom nektek!!!
Dani és Botnád, köszönöm ezt a csudajó pár napot!!! ;)