Steinebach, Wörthsee - az új kedvenc

Körülbelül maximum öt perc, de akkor sokat mondok és a Wörthsee partján találom magam. Ezt persze autós-időszámításban mérve értem. Ma kéremszépen bepattantam Rákócziba, és megkerestem ezt a bizonyos tavacskát. Furcsa hogy a legkézenfekvőbb hely nem jutott eddig el az agyamig. Itt van a legközelebbi S-bahn megálló is, ami itt olyasmi mint a hév, csak sokkal sokkal menőbb. Nem lepukkant, és nem lassú. Olyanok a kocsik mint nálunk az elővárosi vasútvonalakon. Ilyen Siemens Desiro-k. Szóval meglestem a megállót, hogy tudjam mifán terem az útvonal a kis Müncheni járatomig, holnapra, meg mindenkorra. Illetve mivel ma hamarabb elengedtek, gondoltam fényképezgetek egy kicsikét. Ez a tavacska sokkal kisebb mint a hétfői Ammersee, de állítom hogy jobb a hangulata. Persze ez sem kicsi azért de belátni az egészet. Leparkoltam, ami nem is volt olyan könnyű, tekintve a sok megállni tilos táblát, de találtam egy parkolót. Azon a részen szerencsére pont ki lehet menni a partra. A víz kristálytiszta és a közepén még jeges. Végigsétáltam a part menti kicsi nyaralók mellett, amik alacsony kis kerítésekkel vannak elkerítve, így a tóra szuper a rálátás az útról is. Kiértem egy másik szabad részre, és végigfotóztam a naplementét, a kacsák és sirályok délutáni programját  és figyeltem az embereket, élveztem a pillanatot. Aztán nekiálltam futni. Igazából jólesett, meg praktkus is volt, mert hideg lett, a kocsi meg viszonylag messzebb állt, és nem voltam igazán téliesítve... Útközben még itt-ott megálltam fotózni aztán berobbantam a kocsiba, mind a négy elemtől megóvva magam.
Ez volt a mai napi extra, igazából semmi izgi, csak szép volt nagyon, ezt ezért inkább illusztrálom, mint beszélek/írok/ róla.

 a jég, a jég hátán is megél

A tegnapi nap teljesen jelentéktelen volt lényegében. Ami igazából szórakoztató volt, az az Olasz meló volt. Vagyis az olaszok utáni meló... Mert hát már miért is ne, meghallgattatott kérésem, és találkozhattam velük. Alacsony idős csúnya kis köpcös hapsik és köztük egy gyöngyszem, egy magas jótestű jójképű legény. Az ő szobája szaglott csak egyedül parfümtől vagy spray-től, a lényeg az illatfelhő. Szóval úgy tettem ahogy mondtam, Buon Giorno uraim, egy finom kis mosoly, és szobabeazonosítás. Valószínűleg a csütörtöki napjuk volt a repinap, mert a menő kis Army egyenrucik a szobában maradtak és én megcsodálhattam őket. Bakancs és zöld kezeslábas minden szobába. Ma hazamentek, és szőr ide, vagy oda, én örültem hogy itt voltak, mert olaszok. Lehetnek csúnyák, kicsik, büdösek is akár, látni én nem látom, érezni nem érzem, de a tudat hogy az én imádott Itáliámból vannak vendégeink teljesen lenyűgözött. Múltidő mostmár.

Tegnap kegyes volt a sors és öt helyett már háromkor eljöhettem. Lazultam, pihentem. Az ebéd tojásos sajtos nokedli volt, pirított hagymával, annyira nem jött be, túl ragacsos volt. Meghát jófejek hogy giga adagokat adnak, de nem bírom megenni. Philip a pincérfiú meg kapott egy konkrét csülköt ebédre, hát volt vele baja, hadd ne mondjam. Ugyebár étteremben dolgozunk, ott is eszünk, tehát úgy kell enni mint egy vendég, kés, villa, kultúra. De az a csülök... :) Kifogott szegény fiún, én meg mondtam neki hogy Haver fogd meg a kezeddel, mert holnapig itt leszel! Vágta a késsel szúrta a villával mégis tovább és semmi. Én végeztem a kajámmal már bőven mosogattam mikor megjelent, hogy ő bizony befejezte az ebédet. Egyszerre kezdtük, teszem hozzá.

Ma hiába aludtam sokat, nem bírtam a strapát, nagyon fáradt voltam. Ma megint Kedvessel voltam, és már reggel alakított, biztosra veszem hogy nem bír engem. Minden szobánk távozó volt, és együtt kellett volna csinálnunk, de a főnök közölte hogy én előtte vasaljak, ő kezdje el, és ott magyarázta dehát minden szoba távozó(azaz én ne vasaljak, hanem menjek vele) és a főnök csillapította hogy nyugi, vasal a lány, aztán megy. Nehogy már másfél órát a seggemen üljek és hajtogassak, mi? Én diadalittasan vasaltam a terítőket, szépen komótosan, kényelmesen, hiszen a gép baromi lassú. Aztán jöttek a szobák. Utána ebéd, gombapörkölt a tegnapihoz hasonló nokedlivel és egy szelet hús & vegyessaláta. Nem volt jó, a tészta meg a hús nem ízlett, a gomba és a sali jó volt. És megint rengeteg. Ezután Kedves kioktatott rápahámozásból... szerintem érzékelhető a témából hogy ez is kötekedés. Szóval sok mindent el lehet rólam mondani, de nehogymár egy répa legyen téma... Köszönöm, de tudom hogy kell hámozni. Teszem hozzá nem először csináltam itt sem, de eddig nem volt gond vele... Akkor jött a kérdés hogy szeleteltem-e valaha petrezselymet. Nem anyukám, véletlen sem, azt sem tudom mi az? Azt a tyúk tojja??? Hiába mondtam hogy igen, oktatást kaptam abból is. Megint no comment. De legalább ment az idő. Bár tegnap elmesélte hogy három évet dolgozott magyarokkal. Kommunikáltunk, nem semmi. De ezekszerint nem érdemes előtte káromkodni, nem mondja, de én tudom hogy ért egysmást. Amúgy sejtettem.
Holger továbbra is érdeklődő, és beszélget velem szeletelésen és hajtogatáson kívül végre másról is. Ma a fotózást vettük górcső alá. Mutattam neki képeket a telefonomban, meg mesélte hogy neki mik a kedvenc fotótémái és hogy digitális vagy analóg, ilyesmi dolgok. Végre témák... Nem csak a "magyar vagyok", a "milyen a munka" és a "hogyan csináld". Már most unalmas.
Nőnap itt is volt, de mintha nem lett volna. Egy mondat nem hangzott el. Legbelül kicsit számítottam egy köszöntésre vagy valami, de túléltem nélküle, csak furcsa. Nálunk egy úgy látszik menőbb. Holnap végre megnézem magamnak Münchent, remélem napsütés lesz, és jobb mint Frankfurt, mert az nem nyűgözött le. Ja és a Bonsai kiállításomra is elmegyek, úgy döntöttem. Amit lehet  meg szeretnék itt csinálni, nézni, még ha csak minifákról is van szó! hehe :)

Na ennyi az annyi mára, a semmit kár ragozni, csodáljátok a képecskéket, minden szépet és jót!