Budapest, de csodás, fecsegés, locsogás...

Bár a blog Németországról szól és kéne szóljon továbbra is, de, mivel hazamentem pár napra, ma teszek egy kis kitérőt, mert számomra elég tanulságos volt.
Hétfőn dolgoztam. Este tízig, elvileg. Már vasárnap elkértem magam fél órával előbb, hogy szépen, pontosan, időben, nyugodtan elérjem majd a vonatom, ami 23:40-kor indult. Nem sorolnám a hétfőt, mint munkanapot a kedvenceim közé, sőt! Rengetegen voltak, az idő elég rossz volt és délután a tömeg miatt nem kaptam meg a teljes szünetemet. Abban a csekély időben pedig mindent el kellett intéznem, hajmosás, összepakolás, rendrakás, internetes fontos dolgok, menetrendek és ilyesmi. Kikészítettem a ruhámat estére, hogy száguldani tudjak tovább, ahogy belépek a szobámba. 21:30-kor, óramű pontossággal kiléptem az ajtón, elköszöntem a pereputtytól. Egész nap kérdezgettek. Visszajövök-e, mikor indulok, mikor jövök, mivel megyek, hol hagyom a kocsit, mit csinálok otthon, stb. A végén már az agyamra ment.
Átöltöztem, megragadtam a csomagjaim és rohantam a kocsihoz. Az üveg párás volt, nem nagyon akart elmúlni róla. Alig láttam, de átteleportáltam Steinebachba az S-bahnhoz. Rákóczit szépen egy lámpa alá parkoltam, a lelkére kötöttem, hogy ne engedjen idegent beszállni, ráraktam a váltózárat, bezártam, körbenyitogattam az ajtókat hogy zárva vannak-e, adtam neki pár puszit/igazit, nem csak dobtam a levegőbe/, aztán felmasíroztam a peronra. Vettem jegyet, szétellenőriztem a menetrendet, és vártam. Húsvét hétfő, este tíz, világvégi megálló. Sokáig egyes egyedül álltam, de utána sem lett tömeg, azt mondhatom.

A mindig pontos S-bahn pontosan jött, nem voltunk túl sokan rajta. Küszködtem magammal hogy el ne aludjak egy idő után. Aztán bizony, hogy véletlen se történjen ez meg, kellett egy kis galiba. Álltunk egy ideje az egyik megállóban, majd egy idő után megszólalt a vezető a bemondóba, hogy le van zárva a Hauptbahnhof, azaz a főpályaudvar, pont az a hely, ahová én tartok és innentől kezdve csak döcögve megyünk tovább, míg újra meg nem nyitják. 15 percet álltunk, minden perc megölte egy-egy millió agysejtemet. Szerencsére volt időm a vonat indulásáig bőven, 40 perccel előbb értem volna be, ha rendesen érkezek, de ki tudta előre meddig megy ez majd így. Elindultunk végül nagy nehezen, aztán a többi megállóban viszonylag jól haladtunk. Mikor leszállásra készülődve beálltam az ajtóba a következő felirat jött velem szembe; "Dugó? Menjen inkább az S-bahnnal!" Abszolút "aktuális" volt éppen... :P

Leszálltam és a lehető legnagyobb magabiztossággal elindultam egy irányba, mintha tudnám merre kell menni, de úgy tűnik bevált, mert pontosan ott lyukadtam ki, ahol szerettem volna. Őrület! Megnéztem az időt, volt még így is jónéhány percem szerencsére, vettem is két szendvicskét az útra, majd megkerestem a vágányom. No én naiv azt hittem, a drága vonatom majd benn áll már, és fel is lehet ülni rá melegedni. Tán jobb is hogy késtem, legalább nem fagytam szét. Vártam várakoztam, néztem mikor áll be a szuperjó kis német vonatom. Figyelmesen elolvastam a kijelzőn, hogy hová szálljak, ugyanis a vonatot Salzburgban szétkapcsolták, és kivételesen nem volt nagy kedvem Zágrábba menni. Egyszercsak a nagy távolban látom, hogy mozog valami. Ááá, jön a vonatom. Nézem, jobban nézem, aztán még jobban és a mosoly a számról egyenes arányban görbült lefelé a vonat közeledtével. Szó sem volt német szupervonatról! Bedöcögött a "régi jó magyar" kék csodavonat, melyet a magyar ember oly jól ismer. Bámultam befelé, láttam a hálókocsikat és rögtön valami horror jutott az eszembe. Szerencsére nekem ülőhelyem volt. Felszenvedtem magam a helyemre, a hat személyes kabinba. Elém leült egy német leányzó, majd idővel megjelent két férfi is. Az egyik egy mackó ürge, olyan apuci feje volt, egészen szimpatikus volt, a másik meg egy lerobbant, lyukacsos bőrű, magyarázós hapsi. Láttam hogy emez azonnal ráerőszakolta magát a kedvesebbre és magyarázott, kérdezett és be sem állt a szája. Előcsapta a sört és a pálinkát, öt percen belül fény derült az élettörténetére. Kínai étteremben dolgozik Garmischban, mosogat, hat napot dolgozik és éppen válóperre megy haza, mert az asszony beadta a válást és követelőzik, míg ő kis családjának kereste a kemény eurókat. Oké, haver, szomorú ez, de éjfél lesz mindjárt, aludnék. Én bámultam ki eleinte az ablakon, néztem ahogy suhanunk kifelé a pályaudvarról, vesszük oldalra dőlve a 180 fokos kanyart. Nagyon menő volt. Megálltunk pár helyen, a német csaj már unta a duruzsolást, majd megpróbált elaludni valahogy. Én is fészkelődtem, vergődtem, de nem ment, a hapsi meg magyarázott és magyarázott a másiknak. Egyszer csak jöttek a vámosok, és a kalauz. Villany fel, igazolványok elő. Na itt már kezdődött az izgalom. A magyarázós hapsi gyanús feje figyelemre méltatta a vámosokat is, akik szépen megkérték mutassa meg a táskája tartalmát. Kérdezték drog, vagy karton cigi van-e nála, meg miegyéb tiltott bármi. Ki az a hülye amúgy aki igennel válaszolna? Na mindegy. Barátunk a néhány szavas némettudásával okoskodott, nála csak alkohol van, de az nem probléma, nem? A kedves hapsi tolmácsolt neki a bonyolultabb kérdésekben, aztán szerencsére békén hagyták. Jegyet is ellenőriztek, aztán próbáljunk meg aludni - csapó kettő. Na akkor a hapsira rájött, hogy ő dohányozni akar... Kiment. Én részvétet kívántam a másiknak, az meg kedvesen mondta, hadd mondja a bolondja, van elég baja, őt nem zavarja. Én rájöttem, hogy meglátogatom a toalettet, mert annyira hideg volt, úgy átfáztam hogy hívott a szükség. Útközben felfedeztem egy konnektort, amire szintén nagy szükségem volt, mert miért is ne merült volna le a telefonom éppen indulás után. Egy hónap alatt kétszer kellett feltölteni, de éppen akkor merült le újra. Ahh... Na áram az nem volt benne. Átmentem a hálókocsiba, az kicsit modernebbnek tűnt, találtam is konnektort. Átverekedtem magam a fogmosó, pizsis kínaiakon, és vártam hogy életet leheljen az áram a telefonomba. Közben elmasírozott mellettem egy prostituált, a ruhának nevezett cuccai éppen a fontosabb részeket takarták, de persze figyelemfelkeltően. Ott jutott igazán eszembe; Hová kerültem én, b+??? Jó, sebaj. Vissza a kabinomba, hallgattam tovább az okos beszélgetést, majd volt egy dolog amiben nem tudtak egymásnak segíteni és én megválaszoltam. Na ott véget ért a nyugalom, be is kapcsoltak a beszélgetésbe. A kedvesebb hapsiról kiderült, hogy ő a világ bölcse, bírálta a hozzáállásom a világ dolgaihoz, azaz ahhoz, hogyan élem az életem. Körülbelül három mondatból azt hitte mindent tud, és meg akart győzni, hogy kéne csináljam a dolgokat. A másik csak vedelt, kínálgatott pálinkával, és néha közbeszólt vagy kérdezett. Miskolci a furafazon, volt téma arról is. Teltek az órák, Salzburgba értünk, álltunk háromnegyed órát, szétkapcsolták a vonatot, a pasas már eléggé benyomott, kezdett cefre szaga lenni. Mikor elindultunk végre megpróbáltam aludni. Már hajnali negyed három volt. A részeg szomszédom feltette patáit az ülésre, néha megrugdalt és alukált. Valahol felszállt egy újabb férfi, szemben ült és azon versenyeztünk ki tud csúnyábban nézni a szomszédomra, hiszen addigra már horkolt is a lelkem. Nem voltam szégyenlős, rángattam, csapkodtam a fickót, hátha abbahagyja. Nem jött össze. Itt jött a képbe a fülhallgató és a zene. Szunyókáltam, Bécsben megébredtem, majd Hegyeshalmon. A kakassal kelő öregasszonyok hatalmas éberséggel és hangerővel beszélték életük történeteit, majd mikor őket is megkínálta a Nehézsorsú pálinkával, kaptak egy kis témát így reggelre. Ohh miért iszik maga? Válik? Az nem szép! Ajj siessen haza, oldja meg! Na és akkor megszólalt a harmadik öregasszony, ő jogász, egy válást nem lehet csak így elintézni, bla-bla-bla. Zene be, alvás tovább.
Keleti. Úgy keltem fel mint a mosott... Nem volt időm sajnálni magam, rohannom is kellett a másik vonatomhoz a Nyugatiba. Leszálltam, nagyon nemzetközinek éreztem magam, egyfolytában odalépegettek hozzám emberek és kérdezgették hogy TÁXÍ? Nem haver, köszi, nem kell taxi, jó a metró is! Kértem egy metrójegyet és felszabadultan szólaltam meg először magyar-földön magyarul. Éljen! Metró, majd idő hiányában a Nyugati helyett, Újpesten szálltam fel a másik vonatra. Ez már a harmadik volt zsinórban. Pontosan 12 óra masszív utazás után eljutottam A-ból B-be, úgy ahogy akartam. Totális pontossággal. Juhhúú, Magyarországon vagyok! 

Végre újra találkozhatok a barátommal! Mintha kiesett volna másfél hónap, boltba mentünk, bevásároltunk, mit főzzünk, stb. Szétdögönyöztem a macskuszomat Adolfot, az én hófehér szőrgolyómat. Annyira hiányzott a kis rosszaság. Pihentem, aludtam egy keveset, majd séta bevásárlókörútra. Egyetlen dolog volt szokatlan, kocsi nélkül intézni a környéken a dolgokat, őszintén szólva nagyon elszoktam tőle. Ott meg aztán pláne. Aminek nagyon örültem az az, hogy pont elkaptam a fák virágzását, a kedvenc szakaszom az évben, főleg a környékünkön. Itt a németeknél nemigen virágzik vagy nyílik még bármi is. Szóval örültem hogy kölcsönkaptam egy kis tavaszt, hiába volt amúgy hideg.
Szerelmes lettem egy napszemüvegbe a DM-ben, de volt egy kis hiba a gépezetbe, nem váltottam pénzt. Na kiokoskodtam hogy a Spar-ban lehet fizetni euróval, sőt egész jó az árfolyamuk, és a visszajárót mindig forintban adják, így bevásároltunk, és úgy fizettem hogy a napszemüvegre való is kijöjjön belőle. Már abban masíroztam hazafelé.
Sütés főzés, mesélés, képmutogatás, macskázás, és Tv-zés másfél hónap után. Nemhogy magyar adót nem láttam már ennyi ideje, de Tv-t sem, bekapcsolva. Nem is hiányzott, bár néha jó lenne háttérzajnak a szobámba, de nem fontos. Olyannyira nem, hogy sikerült is rosszat álmodnom tőle, ugyanis a Monk-ban valami vudu-s fejlevágós rész volt, aztán éjjel arra keltem hogy sírok, ugyanis azt álmodtam, hogy a szemem láttára vágták le a macskám fejét, és kaszabolták tovább a testét. Ennyit a Tv mellékhatásairól...

 ásít vagy nevet?

 Adolfínó

 a kedvenc fám - most a legszebb

Másnap be Pestre, ügyintézés hegyek és találkozás a barátokkal és a családommal. Első alany Bogi barátném. Már várt a Nyugatiba. Ölelős örülés, neki is kezdtünk a szokásos jókedvünknek, úgy, ahogy azt szoktuk. Már hiányzott! Bementünk a Subway-be, üdvözöltem egy újab kedves barátnémat és exkolleginámat Anettet. Tőle sajnos elköszönni sem tudtam mikor kijöttem. Ezután letettük a cuccom az üzletünkben, ott egy újabb barátnőt üdvözölhettem Beust. Két bankot intéztem el Bogival, meg egy fényképészt és az egyetemi ügyeimet. Ezután egy kihagyhatatlan shopping következett és bár nem vagyok egy nagy vásárló, esküszöm nagyon jól esett, hogy úgy vásárolhattam a saját pénzemből, hogy még lelkifurdalásom sem kellett legyen mert költekezem, hiszen "Marci Hevesen" életmódra kapcsolhatok. Köszönöm németek!
Elköszöntünk, majd vártam Betti barátnémat. Nálam majdnem mindenki B-betűs! :) Vissza az egyetemre, újabb bank-túra, egy kis meki, dumcsi, hahotázás, lelkiválságok és örömök kivesézése, majd irány az Oktogon. Itt találkoztam Barbival. Séta a belvárosban, nagy beszélgetések, egy vadidegen kutya szeretetét mutatta ki nekem azzal, hogy szétsarazta a nadrágomat, mert annyira ugrált rám örömében. Megvitattunk a művészlelkünk nagy rejtelmeit, majd visszamentünk az üzletbe. Beléptem az ajtón, megláttam Danit! Abban a pillanatban valaki megragadott és behúzott a sarokba, követni sem tudtam az eseményeket! :D Millió kérdés, mikor, mit, kivel, miért, hogyan. Huhh, ööö még nem tudom!
Ezután nagy örülés egymásnak Danival, aztán megjelent anyu is. Dínom-dánom vigadalom, azt sem tudtam hányfelé szakadjak, információ dömping és csupa-csupa nevetés! Imádtam az egészet, az élet szép volt! Volt sok rossz hír is, de hát mit tegyen az ember, az is van sajna. Beust is el akartam rabolni pár privát percre, nem volt egyszerű. Csocsóztunk, és beszélgettünk ezerrel mindenkivel. Volt dráma és minden, ami kell egyszerűen zajlott az élet, és én imádtam!!! Még akkor is ha a végére már kijött rajtam az egész, sok volt a behatás, és baromi fárad voltam már. Hazamentünk hajnalban, anyu vezetett. Otthon még beszélgettünk, de én úgy aludtam el végül, mint ha elájultam volna.
Másfél-két óra múlva csörgött is az ébresztő. Reszkettem a fáradságtól. Beálltam a zuhany alá, alig akartam kijönni. Villámtempóban összeszedtem a papírjaimat, felöltöztem, bepattantam a kocsiba és célba vettem Pestet. Az eső szemerkélt, dugó volt, elkéstem. 08:08, leparkoltam, igazán nőiesen-seitősen, automatába pénz, jegyet a kocsiba és szaladás. Sorbanállás az.......... Amerikai Nagykövetségen.
Igen, utazásom pontos és valódi célja egyetlen dolog volt, a vízuminterjú. Elvileg baromi hamar le kellett volna zavarjam a dolgot, de nekem sikerült két óra alatt elintéznem. Már megint. ismerős volt a szitu, mintha nemrég lett volna. Ellenőrzőkapu, telefonok, fülhallgatók leadása, nehogy spontán-bombát építs a klotyóban. Két sorszám, sorbaállás, egyik ablak, papírleadás, másik ablak, ujjlenyomatvétel, harmadik ablak; a Konzul. A látogatás legfontosabb és igen mérvadó állomása. Mikor megláttam a hapsit elbizonytalanodtam. Előttem egy csoport kínai próbálkozott, nem tudom mi lett az eredmény. Beálltam a fickóhoz, hatalmas mosoly, 4-5 kérdés és gratulált, érezzem jól magam Amerikában. Hát, kívánom magamnak, minden menjen olyen könnyen életemben mint ez! Összeszedtem a cuccaimat és és hatalmas őszinte mosollyal repültem ki a kapun. Megvan a vízumom!!! Szegény sorbanállók, rájuk még mi várhatott...

Kocsiba be, száguldás haza. Gyógyszertár. Hangom kezdett elmenni, a torkom fájt és folyt az orrom. Nem tudom mi lehetett ennyire meggyőző amúgy rajtam, megfázva, vörös szemekkel, de így is sikerült, amit olyannyira szerettem volna! Otthon ajándékátadás öcsémnek, távirányítós repülő, egy kis élelem, és vissza az ágyba. Délután felkeltem, Danit kivittem a hévhez, én pedig elmentem masszázsra. Annyira rám fért és annyira jól esett. A kismillió percelántényér emelgetése után ennyit igazán megérdemeltem! Még egy kis csevegés a családdal, pakolászás és irány a buszom, ami visszarepített Münchenbe. Előtte még bevásároltam egy kis ajándékot az ittenieknek. Erős pista, kalolcsi paprika, bodzaszörp, bocicsoki, piroska csoki. Az út eleje jó volt, egyedül ültem, vagyis feküdtem. Bécsben kaptam egy szomszédot, egy srácot, nem voltunk valami szimpatikusak egymásnak. Nagyjából a német határ környékén megálltunk, kicsit leszálltam én is, mert a lábaim meghaltak. Úgy mentem, mint aki most tanul újra járni, szökelltem egyikről a másikra, annyira fájt minden lépés. De nagyon jól esett ez is. A buszon már sajnos éreztem, amit a masszőrcsaj mondott, hogy izomlázam lehet a masszázstól. Nos, oké semmi baj, csak elég kellemetlen úgy utazni egy buszon, és nekidőlni egy ülésnek, hogy közben a hátad szét akar esni a fájdalomtól. Nem elég kényelmetlen amúgy is...
Viszonylag kényelmes volt amúgy így is, jobb volt mint a vonat, aludni is tudtam. Egy órával előbb értünk Münchenbe, még az S-bahn sem járt hazafelé nekem. pénzt váltottam egy magyar csajnak, pár szót váltottunk, neki jött is a vonatja és pedig ácsorogtam egy órát a hidegben, vettem egy forrócsokit felültem a vonatra és küzdöttem ismét a szememmel, el ne aludjak. Steinebachban leszálltam,  megpillantottam Rákóczit és leesett egy kő a szívemről. Ezek a németek mégsem akkora huligánok. A kocsinak semmi baja, és semmi nyoma semminek. Beültem, megdicsértem hogy ilyen ügyesen helytállt/szó szerint/ és hazamentünk. Benéztem a konyhára, üdvözöltem azt, aki ott volt, majd a szobámba vetődtem. Forró víz a lábfejemre, mert totál szétfagyott, elő a zsepivel, és alvás még másfél óráig.Aztán kezdődhetett a meló. Ajándék osztás, visszarázódás és ebédre egy kis meglepi, gulyás, azaz pörkölt. Hehe

Hogy mi volt ebben számomra a tanulság, amit az elején említettem? Elárulom... Abban a hitben jöttem ki, hogy könnyen hagyom otthon az ottani életem. A szám nagy volt, én pedig naiv. Tán közrejátszik az is, hogy itt az életem cseppet "unalmas", vagyis nevezzük inkább magányosnak, de az igazság az, hogy ebben az otthoni három napban több élet, jókedv és történés volt, mint az itt töltött másfél hónapban. Jó, azon három nap kivételével, mikor itt volt Dani. Ha lenne itt több időm és lehetőségem találkozni a magyar lányokkal, akiket ismerek, talán máshogy ítélném az egészet. Tudom hogy élhető itt az élet, még így egyedül is amúgy, de őszintén szólva hiányzik az otthoni nyüzsi, az hogy minden napra jut valami izgalom, ugyanis ez nem kivételes eset volt, az életem eddig is ilyen volt otthon. Jó volt sokmindenkivel találkozni!
Köszönöm a családomnak, a barátomnak és a barátaimnak ezt a csudajó három napot!!! Szeretlek benneteket és nagyon hiányoztok ám!
És mi volt még egy nagy tanulság? Az életem nem csak másokkal, hanem saját magammal is egy KALAND. Katasztrófa és élmény vagyok saját magam számára is egyes egyedül. Velem mindig történik valami, mindig minden egy hajszálon múlik, és végül minden úgy alakul ahogyan annak kell - kopp kopp kopp.
Jó volt veled Magyarhon!