Dachau - koncentrációs tábor

Már első mondatként tudnám mondani hogy ez volt az a megnéznivaló, amit igazán nem "egy főre" ajánlok. De társaság híján és időm lévén megnéztem - egyedül. Nem fogok most abszolút rizsázni, hogy hogy átjárt a hely szelleme, és hogy megváltoztatta az életem. Egyszerűen csak hátborzongató ha jobban elgondolkozol egy-egy teremben, vagy észbe kapsz, mi is ez az egész. És bizony, volt ijesztő része is a dolognak, de az másnak volt köszönhető.

Szerdán délben keltem, mert éjszakai bagoly üzemmódba kapcsoltam újabban. Útvonaltervezés, nyitvatartáslesés, készülődés és "terepcsinos" kényelmes öltözet összekombinálása. Az estére tervezett Münchenezés miatt, próbáltam azért valahogy kinézni. :) Kettő előtt kocsiba pattantam és egyetlenegy eltévedés nélkül nyíl egyenesen odataláltam a nem túl vidámnak ígérkező uticélomhoz. Az idő szerintem abszolút ehhez az eseményhez volt "rendelve". Felhős, de pulcsis idő, néha-néha előtűnő napsugarak, alkalomhoz illő hangulatba borítva mindent. Leparkoltam egy utcában, megspóroltam a fizetős parkoló díját, azt az egyetlen dolgot, ami itt amúgy pénzbe kerül. Dachauban a koncentrációs tábor ingyen látogatható - igazából csodálnám is ha mernének érte egy centet is kérni. Amennyire otthon nálunk a téma már abszolút nyílt és vállalható, itt ugyanannyira nem. Ugyebár erről már írtam... Szóval kiszálltam a kocsiból, egyik oldalamon kerítés, másik oldalamon a parkoló. Elindultam balra, merthát ott láttam tornyokat és drótkerítést. Aztán megfordultam és mentem jobbra, hátha mégis arra van, mert nem láttam jól a kiírásokat odafele. Persze, nagyon is jól gondoltam és a tornyos rész volt a nyerő. Visszasétáltam, és rákészültem az ismeretlenre. Mentem szépen a kerítés mentén, és bebambultam a nagy placcra, ahol igazából nem sok minden volt. Aztán az útról volt egy bejárat, én pedig bementem. Közben már készítettem is a képeket, és ahogy beértem a kapun megkondultak a harangok. Először azt hittem ez is a "show" része, hogy időközönként megkondulnak a harangok, de valójában annyi történt hogy 3 óra volt, és simán csak harangoztak. Nem akarom túlmagyarázni a dolgot vagy felnagyítani, de  komolyan mondom azoknak a harangoknak valami különlegesen ijesztő hangjuk volt. Inkább le is videóztam a kétkedők kedvéért.
Mivel ahogy jobban körülnéztem feltűnt hogy én nem a hivatalos bejáraton mentem be, hirtelen nem voltam biztos merre is induljak. Aztán mivel az volt legközelebb, bementem az egyik barakkba. Megcsodáltam az ágynak titulált faépítményeket és a nappalinak nevezett öltöző jellegű termet. A mosdót és a WC-t. Hát, eszembe is jutott drága magyar díjnyertes filmünk, a Sorstalanság. Mint már írtam nem vagyok ennek az egész témakörnek a megszállottja, nem verem a mellem hogy milyen menő vagyok hogy ezzel foglalkozom. Otthon például Holokauszt múzeumot nem láttam, a Terror Házának pedig csak a pénztáráig jutottam, odáig is azért, mert ott dolgozott a barátnőm. Bár szerettem volna megnézni, de valahogy mindig elnapolódott. Szóval a terror témakör, oroszokkal, németekkel nem a kedvencem, de legyek már baromi felvilágosult, na! :)

Kijöttem a barakkból, és álltam a nagy üres kavicsos téren. Ott tartották a sorakozókat. Megláttam végre egy támpontot. Múzeum, arra. Bementem és már a semmi fogadott. Egy többségében kongó épület. Egy kis shop résszel indult, ahol vehetsz 50centért egy 4 oldalas kis tájékoztatót, természetesen magyarul is volt. Még szép! Eléggé érintettek vagyunk a dologban. Ez volt az egyetlen kiadás az egészben. Az eladó rám akart beszélni egy kihagyhatatlan könyvet, amibe állítólag olyan képek és dokumentumok vannak, amit sehol nem fogok máshol látni, főleg nem az interneten. Német nyelvű, de könnyed olvasmány, úgyhogy vegyem meg. Megköszöntem, mondtam hogy meggondolom még és továbbmentem. Igazából megvettem volna szívesen, ha nem is magamnak, de azoknak akiket a környezetemben érdekel. Aztán rájöttem hogy a lényegesebb dolgok úgyis ki vannak írva és képek is vannak, úgyhogy nem vettem meg a könyvet, de így is kaptam éppen eleget az egészből. Mentem mendegéltem a mára múzeummá avanzsált gazdasági épületben és egyszer csak rábukkantam egy csoport katonára. Hű, mondom, ez aztán a fotótéma! "Tisztek a koncentrációs táborban" villant be a főcím és máris igyekeztem ügyes és alig feltűnő lenni. Az épületen belül nem sikerült remekelnem, mert mindenhonnan egyenruhás szempárok keresztezték utamat, de kint annál jobban. Az is "segített az ügyben", hogy nem csak egy csoport volt, hanem kb 10. Mind mind ifjú újonc, egy kis tárlatvezetésen. Én nagyon jót mulattam amúgy ezen, valahogy annyira jó volt az időzítés. Enélkül olyan snassz lett volna, így totál különlegesnek éreztem. Becsülendő hogy kötelező dolog a tantervükben ez az állomás, holott ugyebár a civilek körében kényes az ügy. Dehát mint katona nem árt felvilágosulni. Végigmentem a múzeumon, találtam egy megemlékező termet, volt benne magyar emlékmű is. Ezután kimentem. Végigmentem a hajdani barakkok közt, nem állnak már, csak a helyük van meg és a számuk. Nem kis terület, 34 volt belőlük összesen. Közben masíroztak a kis katonáim, készültek is a különleges fényképek. Rajtam kívül nem láttam mást, aki mert volna ilyet tenni. :) Megmondom őszintén bennem is felmerült, mi lesz ha odajönnek és kitépik a kezemből, előszedik a memóriakártyáta és összetapossák, lenyelik, eltörik, tudom is én, mit tesznek vele, ezért csak paparazzi üzemmódban nyomtam. De úgy remekül. 

magyar foglyok

 szegény még mosolyog...

 

"művészképeim" egyike

 a fákat még az itt sínylődők ültették

és egy másik...

Mentem mendegéltem, előszedtem a kis tájékoztatóm és beleolvasgattam. Néztem honnan masíroznak a srácok és arra vettem az irányt, ott kell lennie valami fontosnak. Hát amit bizony találtam, az elég fontos volt. A krematórium. Bizony. Gázkamrával, hullaégetővel, ahogy azt kell. Bementem, üres terem, tovább, kemencék, mint egy pizzasütő - morbid hasonlat, de igaz - tovább, üres terem, tovább, gázkamra. Gázkamra. Iszonyat alacsony belmagasság, totál nyomasztó szféra. Két szellőzője volt, amit kívülről lehetett csak zári. Teljesen zárt tér, fém ajtó. Lyukak a plafonon és lefolyók a padlón. Amit még nem említettem az az, hogy sok helyen egyes egyedül voltam, azaz rajtam kívül nem volt benn senki más. Nos, perceket töltöttem el a gázkamrában(és túléltem) egy tökéletes fotó reményében, de nem volt könnyű feladat a sötétség miatt. Én a fordított dolgok embere vagyok, ezt az egészet is fordítva néztem meg, így a bejáratánál jöttem ki. A gázkamra bejárata fölött ez állt; BRAUSEBAD, azaz zuhany. Hát, elég kegyetlen vég lehetett. Mikor kijöttem, akkor mentek éppen be a srácok. A legtöbbjüknek elég unott feje volt, de akadt olyan aki tényleg körbejárta, nézelődött, jobban megfigyelte. Mikor kijöttem, néztem a papíromon hogy a múzeum mögött van egy börtön, észre sem vettem. Benéztem még a templomba, meg egy föld alatti nem tudom mibe, aztán siettem vissza a börtönbe(hülyén hangzik, mi?), mert ötkor minden ilyen bezár, csak a külső részeken lehet maradni, de az meg aztán nem egy látványos valami, csak hatalmas és elgondolkodtató. Szóval bementem a börtönbe és megint mi más történt volna, minthogy egyes egyedül voltam. Először még nem, aztán igen. Hosszú folyosó, két oldalán zárkák. Végigmentem rajta, fényképeztem és közben kezdtem magam nem jól érezni, sőt szorongtam, egyedül voltam benn, és közeledett a záróra, gondoltam, nehogy engem ide bezárjanak, mert én akkor onnan másnap reggel őszen jövök ki, de minimum kaparok egy lyukat a falba. Ez most baromi túlzásnak hat, DE! Kijöttem, fotózgattam, és jött egy nő, bezárta az ajtót, és be se nézett hogy van- e bent valaki. Öt óra, záróra. Ennyit a túlzásokról...

 egy "jobb" cella

 krematórium

 gázkamra...

 gázkamra bejárata

 barakkok helyei

papok barakkjának helye

 Még pár fotó innen és onnan is, aztán indultam vissza a kocsihoz - a bejáraton keresztül. A vas kapun ez állt "ARBEIT MACHT FREI" azaz; a munka szabaddá tesz. Nem tudom mennyire és kit tett szabaddá, de én felszabadultan léptem át a kaput kifelé. Elég volt. Persze hogy kerek legyen a történet, kifelé is harangoztak, éppen öt óra volt. Két órát töltöttem el egyedül egy koncentrációs táborban, a legelsőben ami valaha volt, és ami legutoljára zárt be. Egy kis okosság, hogy ne én tűnjek tudálékosnak, és hirtelen kitanultnak:

A dachaui koncentrációs tábor (németül Konzentrationslager Dachau, illetve KZ Dachau) a Harmadik Birodalom első állandó koncentrációs tábora volt. Az akkori müncheni rendőrfőnök, Heinrich Himmler rendeletére 1933 márciusában hozták létre Dachauban, 20 km-re Münchentől egy volt lőszergyár területén.Minden más német koncentrációs tábornál hosszabb ideig állt fenn, és egyik táborban sem történt ennyi politikai gyilkosság. A nemzetiszocialisták 12 éven át üzemeltették, 1933. március 22-étől 1945. április 29-éig, amikor az amerikai csapatok felszabadították. A legalább 200 000 letartóztatott személyből körülbelül 43 000 halt meg.

Ezután visszakavirnyáztam a város felé, és betértem egy kis időre. Leparkoltam a buszpályaudvaron, ahol előtte két héttel leadtam Danit. Elindultam a főpályaudvar felé. Útközben felkaptam a fejem, huhh, az első beszélgető pár magyarul társalgott. Utánuknéztem, mosolyogtam. Na mondom biztos most ért be egy vonat. Megyek tovább még több magyar szó! Hát mondom, eltévedtem, ez bizony Pest! :D Vagy a magyar negyed... Beértem a pályaudvarra. Ennyi embert! Még Frankfurt is semmi ehhez képest. El is kapott a szorongás ismét. "Hajdanán" bírtam én a tömeget, de egy hónapja élek a minifalumban, és a legnagyobb város amibe mászkálok is olyan nyugodt és harmonikus... Aztán jön München és mindent felrúg! :D Megpróbáltam az automatából venni jegyet, de inkább hagytam a dolgot. Húztam sorszámot. 50(!!!) ember volt előttem a számom szerint. Na le is ültem, mondom én ma itt éjszakázom, de csodák csodájára öt perc alatt lezavartak tíz embert, úgyhogy óramű pontossággal hívtak a pulthoz, úgy ahogy kiszámoltam. Fél óra sem volt. Szorgalmazom Magyarországon is az efféle haladást a hivatalokban postán és bankokban! :) Ezután jól felhúztam magam, hogy a drága húsvét miatt milyen drága volt a jegy is. Ennek örömére betértem a szemben lévő áruházba, élelem után kutatva. Élelem egyelőre még nem volt, de egy Müller igen, így hát vásárolgattam egyet. De semmit sem vettem magamnak, csak ajándékokat a hazautazásom miatt. Ezután vettem két szendvicset, mert egész nap, szó szerint nem ettem semmit. Pedig nem a szolidaritás vezérelt, higgyétek el! Visszamentem a kocsihoz, aztán hazaszáguldottam a jólismert úton, a kis autópályámon.

Összességében milyen is volt az egész nap? Nyomasztó, ez a jó szó. Egyedül tényleg elég hülye program volt, de megérte elmenni, nem csak dokumentumfilmből nézni, és olvasni a neten. Nem váltott ki semmilyen intenzív érzést, sem sajnálatot, sem semmit. Nem tudok az egésszel azonosulni, nem ismerek olyat, aki érintett az ügyben. Persze általános és középiskolában állandó téma volt, jöttek meghívottak, meséltek, meg bejöttek szereplőválogatás céljából még mielőtt a Sorstalanság forgatása elindult. Aztán a filmet is sulival néztem végül meg. Szóval dőlt innen is, meg onnan is. Tán Auschwitz sokkal híresebb és "felkapottabb", én beértem ezzel is bőven. Sosem parkoltam még koncentrációs tábor mellé, amúgy is...